Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Endreffy Zoltán (ford.): A teológia napjainkban

\

fogja össze a fundamentális teológiát és a dogmatikát, mert a fundamentális teológia és az apologetika nem lehet a dogmatikát megelőző, semleges szaktudomány, hanem a dogmatika összes témájánál újból és újból hallatnia kell a szavát. Hogyan lehet ma még hinni Istenben? Hogyan lehet bátorságunk azt hinni, továbbá az imádásban és a szeretetben az életünket arra föltenni, hogy az abszolút titok mint az egész valóság ősalapja személyesen vonzódik ehhez az embernek nevezett parányi teremtményhez, akit felszabadít, akinek megbocsát és akivel önmagát közli? Mit jelent a kegyelem az emberi önfelfogás és tapasztalás dimenziójában, annak a tapasztalásnak a dimenziójában, amelyet valóban az ember szerez magáról és nem kívülről súlykolják bele szóbeli oktatással? Hogyan és milyen értelemben hihetünk abban, hogy minden korban az egész világ üdvösségét és szabadságát jelenti egyetlen embernek a halála, akit a vallási és politikai hatóságok korlátoltsága ölt meg a világnak egy kis zugában? Mit jelent és mit nem jelent az, ha mi, keresztények azt valljuk: a názáreti Jézusban a világnak és az abszolút Istennek egyedülálló szintézise valósult meg, úgyhogy komolyan beszélhetünk az Istenemberről, a megtestesülésről, és ezt nem érezzük mítosznak, amelyet ma már nem lehet komolyan venni? Hogyan tekinthetjük ezt az egyházat történelmével együtt — mégpedig ostobasággal, bűnnel és kudarccal tele történelmével együtt - annak a helynek, ahol magának Istennek a szavát halljuk, és az ő kegyelmét tapasztaljuk szentségileg megfogható alakban? Vajon el tudjuk mondani mindezt röviden is, de a mai ember számára mégis érthetően, ahogyan ez nyilvánvalóan lehetséges volt régebbi korok emberei számára az apostoli hitvallásban? Anélkül, hogy elvetnénk a régi rövid formulákat: nem volna szükség vajon a hit modern rövid formuláira is, amelyek ma közvetlenül érthetők? A mai teológiának szenvedélyesen, bátran és erőteljesen kellene foglalkoznia ilyen és hasonló kérdésekkel is. A teológia nem lehet a ma „még” hívők kicsiny és egyre fogyó csoportjának ezoterikus gettónyelve, azé a csoporté, amely egyelőre még megvan, mert a világban és a társadalomban a vallás leépüléséhez is idő kell; a mai teológia nyelvének offenzív nyelvnek kell lennie, amely be tud hatolni a nem hivő világba. Ha a teológia rejtett öngyilkossági aktussal nem akarja megsemmisíteni magát, akkor szilárdan hinnie kell abban, hogy létezhet ilyen nyelv, amely behatol a világba és új evangeii- zációt tesz lehetővé. Természetesen ennek a nyelvnek is változnia kell, összhangban azzal a társadalmi réteggel és szituációval, amelyet el akar érni. És természetesen ez a nyelv is mindig ki lesz téve annak, hogy süket fülekre talál, amelyek nem vesznek tudomást róla, habár még akkor is reméli, hogy maga Isten érthetővé és meghallhatóvá teszi olyan utakon, amelyeket csak ő ismer (ahogy a zsinat mondja). De az a remény, hogy Isten kegyelme oda is eljut, ahová e kegyelem követei nem érhetnek el, nem menti fel az egyházat és teológiáját az alól, hogy az eddiginél sokkal határozottabban próbáljon a mai ember nyelvén beszélni. Természetesen a teológia nem oldhatja fel a keresztény hitet horizontális irányban, közönséges emberi eszményekben, mégis abból kell kiindulnia, hogy a kinyilatkoztatás egész igazságát sokkal érthetőbben és hihetőbben is el lehet mondani, mint ahogy eddig tettük. Mert valójában a teológusok is mindig bűnös és lusta szolgák, akik nem végzik jól a feladatukat. Hogy egy pásztorlevél vagy egy enciklika püspöktől vagy pápától származik, az egyáltalán nem biztosítja még azt, hogy a szövege jó lesz és a mai ember magáévá tudja tenni. Még inkább áll ugyanez a teológusokra és teológiájukra. Az igehirdetés és a teológia sorsa végső soron az örök Isten kezében ésl nem a mi hatalmunkban van, nem a mi előrelátásunktól és képességünktől függ. De ha a teológia és az igehirdetés süket fülekre talál, akkor mindig újból meg kell kérdeznünk magunktól, vajon nem az-e a baj, hogy túl halkan, túl homályosan és túl ügyetlenül adjuk elő Isten kinyilatkoztatását.

A teológiának, mint minden korban, ma is egyházi teológiának kell lennie De tévedés és a teológia feladatának primitív leegyszerűsítése, ha azt mondják — akár magas egyházi méltóságok is —, hogy a teológiának pusztán a tanítóhivatal tanítását kell kifejtenie, magyaráznia és védelmeznie. Ez már csak azért is téves, mert igaz ugyan, hogy teológia csak azért van, mert van isteni kinyilatkoztatás, de a tanítóhivatal tanítása is csakl azért létezik, mert előzőleg mór létezett teológiailag tudatosított megismerés, és a szűkebb értelemben vett tanítóhivatal, tehát egy pápai hatóság, csak ezt szentesítette és hirdette ki. Magától értődik viszont, hogy katolikus teológiát csak úgy lehet művelni, ha állandóan a tanítóhivatal tanításához viszonyítják, ahogyan az a tanítóhivatal hivatalos dokumentumaiban kifejezésre jut, mert ennek a tanításnak kötelező érvénye a teológiára, habár magának a kötelező érvényességnek is fokozatai vannak, ahogyan — ugyancsak a II Vatikáni zsinaton _ ki is mondták. Katolikus teológiával csak úgy lehet foglalkozni, ha őszintén tiszteletben tartják a tanítóhivatal nyilatkozatainak normatív funkcióját. Nyíltan meg kell azonban mondani, hogy a római tanítóhivatal normatív funkciójára vonatkozó hivatalos nyilatkozatok még nem minden szempontból annyira világosak és árnyaltak, amennyire kívánatos volna, és ez vonatkozik a II. Vatikáni Zsinatra is. Ha azt mondják, hogy a teológusoknak hitbeli helyeslés7