Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Szeretjük-e gyermekeinket?
Az állami gondozottak és onnan kihelyezettek kérdését is meg kell említenünk. 1979-töl, a fogyasztói árak emelkedésétől kezdve, az alkalmi munkából élők, a tartósan beteg szülök szabadulni próbálnak a gyerekektől. Aki nem akar engedni igényeiből (ital, bő étkezés stb.), vagy akinek lejár a gyes kedvezménye, valamilyen úton állami gondozásba adja a gyermekét. Igen sok az állami gondozásba adott kicsiknek és óvodás korúaknak a száma (az árvák százaléka elenyésző), akiknél az anyától való hirtelen elszakitás súlyos károsodást okozhat. Sajnos, igen széles körben a gyermek a legtöbb teher, akitől elsőként szabadulnak. Es akkor még nem esett szó a veszélyeztető környezet miatt hivatalosan kiemelt gyerekek gondozásáról. Nem egyoldalúság vagy sötéten látás miatt mutattuk be társadalmunkban — amelyhez mindannyian tartozunk — a gyermekek nehéz helyzetét. Inkább az olykor maguknak élő hívőknek, lelkipásztoroknak, egyházközségi munkatársaknak a lelkiismeretét szeretnénk felrázni, hogy ,.tágítsák ki szívüket". Nemcsak egy szűk réteg vallási nevelése a tennivalójuk, hanem kötelességük az is, hogy nyitottan és készségesen ajánlják fel szolgálatukat a gyermekek helyzetének bármifajta segítésére. Mit tegyünk? Az együttműködés hatékonyabb! — Számos szakember és lelkipásztor megfigyelése szerint elaprózódik az egyesek önkéntes megajánlása, az az erő, amit összefogással és némi szakértéssel megsokszorozhatnának. Külföldön számos példát találunk a társadalmi és az egyházi szervek ilyen irányú együttműködésére. Több felöl elhangzó indítvány, hogy a Hazafias Népfront keretében a sokszor kevéssé kihasznált művelődési házakban egyhetes vagy hétvégi kurzusokat lehetne tartani jelentős szakelőadókkal, akik ismertetnék a sürgető problémákat és alapfokú ismereteket adnának a családok, a gyermekek helyzetének feltárásáról, valamint a szükséges hivatalos kapcsolatok intézéséről. Részt vennének ezen a helyi, környéki lelkipásztorok, egyházközségi munkatársak is és mindazok, akikben él a segítőkészség, de még járatlanok. Ilyen jellegű kurzust indított a Bp., V. kerületi tanács is. Az egyházközségekbe, egyházi iskolákba is meghívhatnának szakelőadókat, bár ilyen alkalmi előadások inkább problémafeltáróak, mintsem felkészítenének a (betegek, az öregek, és a gyermekek) módszeres lelki segítésére. Tudjuk, kormányintézkedés teszi lehetővé, hogy az egyházak szervesen működjenek közre a társadalmi szervekkel a sürgető feladatokban. A közeljövőben a HNF keretében megalakuló Családvédelmi Tanács is ezen az úton kíván haladni. Az elmúlt évben indult egy modellt adó kezdeményezés a Bp., XVIII. kér. Havanna lakótelepen a HNF keretében, a családvédelmi munkában. Főleg az iskolában problémás gyerekek családjait keresik fel, valamint a 14—16 éves gyerekeknek klubházakat létesítenek, érdekes és hasznos időtöltéssel. Csőregh Éva, a kezdeményezés vezetője úgy látja, hogy ez is olyan terület, ahová alapfokon felkészített önkéntes, segítőkész emberekre nagy szükség lenne. Ha ez a modell sikerül, országosan is megvalósítható lesz, hiszen ma már a kisgyermekes családok kb. egyötöde lakótelepen él. Kezdjük el családunkban! — ,,Elsősorban ... az elkötelezett keresztény családokban kell megmutatkoznia annak, hogy — minden világra jövő gyermeket elfogadnak—szeretnek— megbecsülnek — egységes testi-lelki nevelésben részesítenek, és még sokféle módon törődnek vele" (Fám. Cons. 26.). A világra jövő gyermek kezdetben bizakodó, vonzódik anyjához és akiktől jót kap, szívesen megosztja a magáét. Szükségszerűen reménykedik, hiszen ez élteti. Hisz az igazságban, szó szerint veszi, amit mondanak neki, de ha egyszer is becsapják, bizalmatlan, ravaszkodó lesz. Saját érdekében addig titkolódzik, hazudik, amíg jellemvonásává nem válik. Az erőszak és a megfélemlítés pedig képmutatóvá teszi. A gyermek szeret dicsekedni. De mivel semmije sincs, azzal dicsekszik, amit kap. Ha a szülők tudatják vele, hogy ők is mindent kapnak: az életerőt, a javakat, akkor könnyen elvezetik a nagy Ajándékozóhoz, akiben a gyermek mindig bízhat, ha pillanatnyilag környezetében csalódás is éri. Ellogadják—szeretik—megbecsülik. — Ma, amikor mindenki sikerre áhítozik, ha a szülő nem érte el, amit akart, gyermekébe vetíti vágyálmait. Az ambiciózus szülők nehezen fogadják el gyengébb adottságú gyermekeiket, öntudatlanul is éreztetik vele, ezért sohasem érzi magát biztonságban, védettnek a családban. Pedig „minél több segítségre szorul a gyermek, annál inkább kell oltalmaznunk” — idéztük már korábban a pápa szavait. A szülővel be kell láttatnunk önzését, és segítsük megmutatni neki — akár pszichológus 29
