Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Szeretjük-e gyermekeinket?
segítségével is — a gyermeknek azt az „erős pontját", amin keresztül igazán megszereti és becsülni, értékelni tudja személyes adottságait. Mert csak ezen adottságok ismeretében nevelheti egyénisége szerint, nem pedig folyton összehasonlítva — akár előnyére, akár hátrányára — testvéreivel, kortársaival. Másként a gyerek később vagy aránytalanul túlméretezi magát és jogtalanul is kierőszakolja környezetétől a dicséretet, a hízelgést —, vagy éppen egy életen át okol mindenkit kudarcaiért, mert nem volt módjában idejében felismerni, mire képes, mivel lesz elégedett. A sokat emlegetett „gyermekszeretetnek" konkrét értelme az érzelmileg is megnyilvánuló elfogadásban, a társként kezelésben nyilvánul meg. A szülő ne a saját ambícióit, hanem magasabb eszményeket és életelveket adjon át gyermekének. A ,,testi-lelki nevelés, sokféle törődés"-bői itt csak néhányat említhetünk. Monika Nemetschek osztrák valláspedagógus (Gott im Leben des Kindes, Tyrolia — magyarul: Isten a gyermek életében. OMC, 1978) sürgeti, hogy a gyermek a családi környezetben tanulja meg a csodálkozást és az életörömet. A gyermeknek minden új, csodálkozik rajta, megilletődik. Idő kell hozzá, hogy beteljen vele. A mai fokozott iramban a legtöbb felnőtt türelmetlen csodálkozó gyermekével szemben. Mit bámulsz — halljuk még séta közben is —, nem láttál még kutyát, virágot vagy éppen tollaslabdát? — A gyermek hamar kiesik ebből a természetéből fakadó csodálkozásból, mindent természetesnek vesz, könnyen nagyképűvé, felületessé válik. Meg kell tanulnia idejében a csend örömét is. Ma, amikor minden percet zajjal, üvöltő zenével töltenek ki, a gyermek nem tud magába mélyedni, a csendben félni kezd. Ha azonban kötetlenül együtt van a család, akár szótlanul is, megérzi a békesség, a csend, a nyugalom örömét. A csendet és a csodálkozást a gyermek először talán a mese hallgatása közben tanulja meg. A jó mese az élet igazi reménységét ébreszti fel benne. Innen már megsejti, bármi is történik, a végén minden jóra fordul. De amikor a síró, félő gyermekét a szülő magához öleli, megvigasztalja (és ez nemcsak a legkisebbeknek szükséges) — még mielőtt a hitre kezdené tanítani —, akaratlanul is a lét végső biztonságára utal. A szülő így jelzi, hogy ösztönös vágyaink (pl. a védettség, a biztonság, az öröm iránt) nem „tárgytalanok", éppen úgy nem, mint ahogy a későbbi tudatos törekvéseink sem „értelmetlenek", „céltalanok". A gyermekkorban fölénk hajló szerető arc, biztató tekintet egy életre átsegíthet a félelmen, és erőt adhat, hogy leküzdjük a „céltalanság" vissza-vissza térő kísértését. A velünk született és egyre inkább tudatosuló ősbizalom tehát nem illúzió, hanem a tényleges valóságra van ráhangolva. A ,,Minden rendben van!" biztatást végső soron az alapvető rend Urára való utalás teszi értelmessé. Az evilági esetlegességeken így — még öntudatlanul is — túlmutató szülői és védő szeretet lesz a transzcendencia első jelzése a gyermek életében. A tudatos keresztény szülő azért tartja „érdemesnek" vállalni és felnevelni gyermekét, mert nem az evilági teljesítmények sarkallják, de nem is torpan meg a veszélyek előtt, tudja és a gyermekével is mindig érezteti: Van értelme életünknek (vö. Peter R. Berger: A Rumor of Angels, 1970. — Roman Bleistein: Hinwege zum Glauben. Theorie und Praxis, Würzburg, 1973). A játék is nélkülözhetetlen a gyermek életében. Itt nemcsak az élet begyakorlására, a szerep- és hivatásformálásra gondolok (vö. Mérei Ferenc — v. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Gondolat, Bp., 1970. és Susanna Millar: Játékpszichológia. Közgazd., Bp„ 1973), hanem arra a tényre, hogy aki játszik, kilép az időből, a teljesítmények szigorú világából, megfeledkezik a nyomasztó jelenről, és megtapasztalja az örökkévalóságot. Mennyi gyermeket tesz tönkre az igazi játék hiánya. Hányszor mondja a játszó gyerek, hogy csak „még egy kicsit", de sokszor durván és hirtelen visszarántjuk a lecke, a kötelesség világába. A fokozatosságot, az átmenetet a szülőnek kell egyensúlyban tartani. A mai gyermek, de felnőtt sem tud igazi örömmel játszani, ezért keresi a gépi, a passzív, az ötlettelen kikapcsolódást és itt még nem is beszélve a kábítás eszközeiről. Az igazi játék örömet, megbékélést ad. Ígérete és megtapasztalása annak, hogy a köznapokon túl lesz egyszer egy igazi kikapcsolódás, vagy inkább bekapcsolódás az élet Teljességébe. Érdekes módon a legtöbb felnőtt szégyelli a játékigényét, éppen úgy, mint vallásos hitét. Pedig a játék önfeledtségének öröme — mikor tudom, hogy rábízhatom magam valakire — vihető át legkönnyebben a hitre. Fontos felismerés a játékosan tanított hitigazságok hatékonysága. A gyermekben nem csökkenti az igazság valóságértékét; hanem inkább növeli, kiterjeszti számára a világot, így könnyebben talál rá az öröm igazi Okára, az Istenre. Széli Margit 30
