Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: A szó, az ének, a kép, a mozgás liturgiája
utat így summázhatnák: a művészi kifejezőeszközök úgy lesznek a liturgia alkotóelemei, ha nemcsak közvetlen jelentésükkel hordoznak „vallásos mondanivalót”, hanem „mögöttes hátterükkel" is a valóságon túlira irányítják a szemlélő, a hallgató, a résztvevő figyelmét. Teológiai esztétika Az elmondottakból afféle „teológiai esztétika" — a művészetek teológiai értékelése - körvonalazódik. A megváltással az ember összemberi felemelését valljuk, a liturgiában tehát szerepet kaphat minden érzékszervünk (keleti szerzők még az „illat liturgiájáról” is beszélnek), adottságunk s az ezekre épülő mindenfajta művészeti ág. Vegyük most sorra a legfontosabbakat, Maldonado jelzett írása alapján. 1. A liturgia legtöbbet emlegetett eleme a szó. Már a hagyományos szentségtan is tudott a szavak kegyelemközvetítő erejéről, még ha ezt a hatást le is szűkítette („szerzés igéi”). A zsinat utáni teológia általában is hangoztatja az igehirdetés és -befogadás (vö. Jn 5,24) szentelményi hatékonyságát. Ez a „tárgyi” erőkifejtés azonban elválaszthatatlan a megformáltság, a szépélmény kérdésétől. A hevenyészve „összedobott" szavak csak akadályai lesznek a kegyelemnek. így kap szerepet már a kimondott szó esetében is a költészet, az irodalom. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy a liturgia szövege vagy a prédikáció álljon csupa versidézetből. A szó úgy válik művészivé, költőivé, ha ritmika, szóképek, jelképek töltik ki, ha az Ige valóban szinte érinthetővé, tapinthatóvá válik általa. 2. A szó azonban egymagában még nem hozza létre a kegyelem áramkörét. Ellentétpárja a csönd, amelynek legalább akkora a szerepe a liturgiában, mint a kimondott szónak. Éppen a kimondhatatlannak, a meglévőn való túllépésnek, a teljesség felé való kitárulkozásának a jele. A szó—csönd dialektika a Logosz—Pneuma (Ige—Lélek) kettősség és egység kifejezője. A Lélek majd minden nyelvben a „lehelés” szóképből ered, amely előfeltétele a szó kimondásának. A liturgiának is szüksége van a szó lehalkulására, a hallgatásra, „az embernek be kell lélegeznie a Lelket" — mondták a régi szentatyák, hogy annál élőbben áradjon el a Szentlélek istenítő energiája, s hogy aztán a szó ne puszta emberi szó, de Isten igéje legyen. A ritmikával, a képekkel, a szépség jegyeivel átjárt liturgia és igehirdetés már nemcsak az Ige, de a Lélek jelenlétét is tükrözi, a Szentháromság áramkörébe emeli a hivőt. Ehhez azonban az is szükséges, hogy ne száraz kérés-felsorolás, jogi megállapítás legyen, hanem „Isten csodás tetteinek” felidézése, az üdvtörténet egzisztenciális átélése, a teremtett világnak szavakban végbemenő színeváltozása, átalakulása, mely a mi belső átváltozásunkat is elősegíti. 3. Ugyanennek az áramkörnek kell érvényesülnie a liturgia festészeti vagy építészeti összetevőiben is. Láttuk, hogy a hagyomány éppen a képeket tekintette elsősorban jelenléthordozóknak. De korunk zsinata is szorgalmazza ezeknek az elemeknek evangelizálá jellegét. Ehhez ismét csak az szükséges, hogy a templomban alkalmazott képek ne egyszerűen a természetest utánozzák, hanem — ha tetszik, az ikonok, ha úgy tetszik, az absztrakt irányában - mutassanak túl azon. Ne fogalmakat rajzoljanak le, hanem személyes találkozás résztvevőivé avassanak bennünket. Az üdvösségtörténet megjelenítései és a jelképek szolgálják leginkább ezt a „lelkivé" válást, amelyben az evilági adottságok a „más” világ jelzéseivé válhatnak. Ugyanez érvényes az építészetre is. Mint Maldonado figyelmeztet: az építészet (techné) a régiek szemléletében a „szülés” képével függ össze („szépet szül"). Ez a „szép körüli bábáskodás” megvalósulhat hagyományos formákban, de ultramodern épületálmokban is. Egy a lényeg: a Lelkek közös Istenélményét, felemelkedési vágyát fejezzék ki. így még a kövek is jelenlét-hordozókká válhatnak. 4. Ritkán szokott szó esni róla, de a mozgás is szerves része a liturgiának. A hagyományos liturgiákban ugyan minimálisra szűkült le a gesztusok, templomi mozgások köre (keresztvetés, körmenet, a pap ki- és befordulása), korunk újra kezdi felismerni a liturgia mozgás-dimenzióját (vö. A. Ronald Sequeira: Die Wiederentdeckung der Bewegungsdimension in der Liturgie, in: Concilium 1980. febr. 149. kk.). Olyannyira, hogy Guardini már a hatvanas években is a „test beszédének” (bodylanguage) alkalmazásáról beszélt, az ún. „fiatal egyházak” (Afrika, Ázsia, Dél-Amerika helyi egyházai) pedig mind több táncelemet visznek be folklórral átszőtt liturgiájukba. Megjelent a „mozgás liturgiája”. Hagyomány és korszerűség Az újszerű kifejezési eszközök a liturgiában alkalmazott művészetek mindegyik ágában jelentkeznek. Kopogtat a templomok kapuján — diaképek formájában - a filmművészet, újkeletű hangszereivel és felszereléseivel a modern zene, a mai előadóművészet, költészet, színház, az említettek, a modern építészet és a tánc alkalmazása mellett. Egészen éles formában vetődik tehát fel hagyomány és korszerűség dilemmája: nyúlhat-e a liturgia 166
