Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: A szó, az ének, a kép, a mozgás liturgiája
ezekhez az új eszközökhöz, vagy el kell köteleznie magát a bevett formák mellett? Úgy tűnik, erre a kérdésre már az élet adott választ. Az újabb keletű művészeti ágak a templomi katekézis, ifjúsági rendezvények építőelemeivé váltak, így érintetlenül hagyják a hagyományos szertartásokat, melyek az egyház múltjának folytonosságát jelenítik meg. Az egyik legmaibb eszköz a modern ének és zene. A néger spirituáléktól kezdve a „gospeT’-ig, a vallásos folklórtól és sanzonoktól a sacro pop-ig számos irányzat alakult ki, amely ritmikus formanyelven fejez ki vallásos mondanivalót. Ezek — lemezekről, magnetofon-felvételekről és fordítások nyomán — hazánkban is elterjedtek (vö. Daloljunk az Úrnak c. OMC-kiadvány) s a hazai sanzonok hangvételében is születtek dalok (vö. Napfény-dal). Gitárral, itt-ott zenekarral kísért szólisták, énekkarok dicsérik Istent már nálunk is, sok helyütt „húrokon és hangszereken". A modern énekek teológiai megítélése is megszületett. Adolf Exeler a „nép teológiája” kifejeződésének látja őket, nemcsak azért, mert egyik vagy másik nép, népréteg 19-20. századi folklórjából fakadtak zeneileg, hanem mert a hivő közösség, főleg a fiatalok életérzését tükrözik. Mondhatnák tehát a világi lelkiség lecsapódásának is ezeket a modern vallásos énekeket, amelyekben a keresztény ember maga is alanyává, résztvevőjévé válik a hit-élménynek, a hitről belső átélés, tapasztalás alapján vall. Ezért bukkannak fel bennük szentírási, evangéliumi motívumok, az énekek ezeknek teremtő tolmácsolására törekszenek. Célpontjuk a napi élet, a hétköznapok világa, ahol az „ismeretlen embertárs" mögött minduntalan Jézus jelenlétére döbbenhetünk: „Ma reggel vettem észre, hogy az úton elkísér az a sok-sok szorgos ember, aki értem s érted él: újságárus, postás, eladó és buszsofőr. .. Köztünk élnek, de rájuk te nem, nem figyelsz föl.. . Jézus ez a jóbarát, gyere és örülj...” (Gén. együttes) Ennek a kibontakozó új vallásos költészetnek a kulcsszavai: öröm, bánat (a Gaudium et Spes visszhangjaként), magány, elidegenedés, éhség, szenvedés, értelmetlenség, amelyekre keresztény fogalmak felelnek: remény, társszeretet, kivonulás, Krisztus-követés, Isten országa, Emberfia, Szentlélek ... Mindez életünk újraértelmezésére, tudatos alakítására, az individualista lelkiség túlhaladására, az embertársak melletti elkötelezettségre indítja a hallgatót — a belső, lelki történés sodrásában álló résztvevőt. A 20. század kereszténységének levegőjét árasztják az énekek, korunk sok szempontból zaklatott pszüchéjének is hű tolmácsolói. Amennyiben jelentkezésük nem jár együtt a kizárólagosság igényével, még sok, valóban lelki-kegyelmi gyümölcsöt érlelhetnek a ma és a jövő fiataljainak lelkében. A modern dalok megjelenéséhez kapcsolódik mozgáselemek felbukkanása is. Az amerikai ún. „fekete egyházak" a gospeleket táncelemekkel egybekötve mutatták be. Európában 1973-ban történt meg először, az NSZK-beli Düsseldorfban, hogy egy evangélikus liturgikus est keretében a résztvevők (köztük Philip Potter, az Egyházak Világtanácsának főtitkára is) mind táncra perdültek az „Egész világot kezében tartja” kezdetű spirituálé dallamára. De a holland katolikus egyházban is kezdtek mozgás-elemeket bevezetni (vö. Sequeira: i. m. 151. o.). Az afrikai, ázsiai, dél-amerikai egyházak, mint jeleztük, nemzeti liturgiájukba is bevittek táncokat, népi hagyományokat, amelyek egyébként a keleti szer- tartású etiópoknál már a régi időkben is a liturgia szerves részét alkották. Pasztorációs következtetésként semmiképp sem azt szeretnők levonni, hogy népi táncot vagy épp Rock and Roll-t kellene bevinnünk szentmiséinkbe. De ott is nagyobb szerepet kellene adnunk a megvolt, csak elsorvadt koreográfia-elemeknek: a főcelebráns és az asszisztensek, no meg a ministránsok mozgásának, a körmeneteknek, a meghajlásoknak, a kézfogásnak vagy békecsóknak. Hittanórákon, ünnepélyeken tágabb teret engedhetnénk az evangélium-adaptációknak, régi vagy újkeletű népi játékoknak, színdaraboknak. Ifjúsági rendezvényeken, búcsúkon pedig - a helyhez illő, szolid formában — helyet kaphatna betanított vagy kötetlen tánc is, annak kifejezésére, hogy „táncunkat" — életünket - maga a „Tánc Ura”, Krisztus vezeti, ahogy híres énekében S. Carter nevezi őt, ősi, biblikus hasonlattal. A képi megjelenítés is új eszközökkel gazdagodik. A diaképek szinte már minden templomban szóhoz jutnak. Vigyáznunk kell azonban, hogy a képeknek az a valóságos áradata, ami amúgy is jellemzi modern civilizációnkat, ne vezessen minket tévútra, különben ellenkező hatást érünk el, mint szeretnénk. Ne a mennyiségen legyen a hangsúly, ne is a „nyers tények" bemutatásán (mintha a mai ember csak azt hinné el, amiről van fényképes dokumentumunk). A vetítés leginkább akkor szolgálhatja a „kép liturgiájának" jelzett szerepét, ha segíti az üdvösségtörténet átélését, egyéni életünkre való alkalmazását. Főként a képelmélkedések lehetnek alkalmas eszközök erre (vö. Stock: i. m,), amelyben a képek asszociációkat indítanak útra, találkozás részeseivé avatnak. Cselényi István Gábor
