Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Ünneplésünk modellje: az Úr napja
KÖRKÉP ÜNNEPLÉSÜNK MODELLJE: AZ ÚR NAPJA „Az Or napján virradt fel életünk!" Antiochiai Szent Ignác „A keresztények a vasárnap emberei" — mondja Antiochiai Szent Ignác (fi 10). Az első keresztények életének külső ritmusát és belső formáját a vasárnap ünneplése határozta meg. Amikor Szent Ignácot Szíriából Rómába hurcolták, megbilincselt kézzel ezt írta híveinek: „Többé ne ünnepeljük a szombatot, hanem az Úr napját (dies Dominicus), mert ezen a napon virradt fel életünk is’ (Levél a Magnésziaiakhoz 9,1). — Joseph Ratzinger bíboros a keresztény ünneplés ősi alapgondolatát idézi elénk az 1981. évi nagyböjti pásztorlevelében1: „A vasárnap a keresztények számára állomás az idők folyamatában. Ekkor jutnak hozzá, hogy igazán éljenek és megtapasztalják, hogy mi a valódi élet. A valódi életnek ez a megismerése segíti őket a hét folyamán. És ennek az alaphangnak a hétköznapok lármáján is áthatoló visszhangjában újra meg újra megtalálják az utat a Világosság, a Fény felé." Az „ember ünnepe” Az emberek kezdettől fogva „véres verejtékkel1' tartották fenn magukat. Megtanulták a vadat elejteni, később megsütötték, ízes füvekkel, serkentő italokkal tálalták. Ha volt táplálékuk, egy időre megpihentek és egymással is törődhettek. Enni adtak a gyerekeknek, az öregeknek, játszottak, táncoltak, énekeltek, eszközöket készítettek, díszítették önmagukat, kifestették barlang-otthonukat. Mindenekelőtt hálát adtak annak az ismeretlen, hatalmas Erőnek, aki gondoskodott róluk, és további támogatásáért könyörögtek. A régészek az ünneplésnek minden jellemzőjét fellelték a kezdeti kultúrákban. Amikor az ember felismerte az évszakok ajándékait, megtanulta az állattenyésztést és a növénytermesztést, — megszervezte a munka és a pihenés rendszeres ritmusát és az ünneplés helyes módját is. Olyan vidékeken viszont, ahol állandó bőség volt vagy ahol a harcok során zsákmányolták a javakat és a leigózottakkal dolgoztattak, egyes kiváltságos rétegek állandóan ünnepelhettek. A túltengő jólétben az ünneplések is elfajultak. A gátlástalanul feltörő ösztönök társas őrjöngéshez, szexuális orgiákhoz, nem ritkán egymás kiirtásához is vezettek —, amint erről az asszír-babilóniai újévi ünnepségek is tanúskodnak.2 Platón tanítványai „Horoi” című műben írják le a görögök ünnepléseit, amiktől Pál apostol annyira óvta híveit: „Most azonban, amikor, megismertétek Istent, hogyan térhettek vissza az erőtlen és esendő elemekhez...? A napokat, a hónapokat, a (különféle) ünnepi időket és esztendőket gondosan megtartjátok. Aggódok, hogy talán hiába fáradtam értetek” (Gál 4,9.10). — Bizony, nem volt könnyű az első keresztényeknek környezetük könnyed szórakozásairól lemondani a mélyebb értelmű keresztény ünneplés miatt — állapítja meg M.-J. Lagrange OP.3 AZ EMBERI ÜNNEPLÉS sajátos jegyei minden korban és minden népnél hasonlóak: 1. A létezésünk feletti öröm. Az ünnepeken örülünk a világ szépségének, javainak, és részesedni akarunk belőle, örülünk, hogy élhetünk. A franciában a „féte” nemcsak ünnepet jelent, hanem születésünk dátumát, évenkénti megünneplését, annak örömét, hogy élhetünk. Ezért üljük meg életünk egyéb döntő fordulóit is az eljövendő élet reményében. 2. „Bárcsak mindig így maradna!" Ez az ősi kívánság napjainkban főleg szilveszterkor, az év utolsó napján tör fel bennünk. A görögök azt tartották, hogy az istenek az ünnepek idején, a „kronosz hierosz”-ban, megállítják az időt. Az embereket az ünnep mintegy kiragadja a hétköznapokból, szinte „extázisba ' esnek. Mint a létet fenntartó többi ösztönünk, úgy az örök ünneplés utáni vágyunk sem csupán illúzió, hanem csakis reális tartalommal elégíthető ki. Amint az éhséget az igazi kenyér csillapítja, a szomjat csak a valódi víz olthatja, úgy a boldog létben-maradás vágya sem lehet tárgytalan ösztön, hanem az igazi életnek belénk rejtett igénye. Akikből ez a remény kihal, azok a „boldog perceket" mesterségesen, alkohollal, kábítószerekkel akarják tartóssá tenni. Korunk eltévelyedése hozta létre Andrew 89
