Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A végső ünnep reménye

felszabadult — játékos ünneplés lehetőséget ad az egzisztenciális önmegtapasztalásra.9 Igaz, erre inkább a mások megfigyelése alkalmas. Saját lényünkkel kapcsolatban az utólagos önvizsgálat segít hozzá. Hiszen a felszabadult életöröm irracionális elragadtatása nem alkalmas az önelemzésre. Häring megállapítása jogos és egyben összegező, amikor azt mondja, hogy „Az ünnep és az ünneplés jelentős szerepet játszik személyiségünk formálásában.' 10

c) Jellemzője az ünnepnek a felszabadult, irracionális lobogás, amelynek külső és belső jelei vannak. S a külső ebben is a belső visszhangja, égre, földre való kivetülése. Benne a fölfokozott életkedv érzelmi emelkedettsége, olykor elragadtatása zászlók és kibontott hajak lobogásával kapcsolódik össze. Az „ünnep” szó felidézi bennünk a színes öltözetek és változatos arcok forgatagát, a robbanó petárdák szikraesőjét, a tánc, az ének és a zene igézetét. Az ünneplésben kikapcsol a számító értelem, ledobja feszes öltözetét a kimért illendőség. Mégsem a freudi „kilengés”, az „ex-lex" törvényenkívüli állapota az, amely az ünnep lényegéhez tartozik. Az irracionalitásnak „felszabadulnia” kell, nem „elszabadulnia”. A két szó pontosan jellemzi a különbséget. Mert az a tény, hogy az ünnep irracionalitása színvallásra készteti az emberi lélek mélységrétegeit, a „tudatalattit" vagy „tudattalant'. S nem lehet ott önfeledt ünneplés, ahol elszabadul a kéjvágy és az agresz- szió. Szent Ágostonnal úgy lehetne megfogalmazni ennek ellentétét, hogy aki szeret, az elengedheti magát az ünnep sodrában. Azt nem fenyegeti a veszély, hogy az alkalom kínálta lehetőségek között ne lelkes együttünneplővé, hanem leselkedő fosztogatóvá váljék (a szó reális és jelképes értelmében). Az ünnepben az érzelmek túláradása és a felcsapó ujjongás elnyomja az olyan aggodalmaskodó kérdéseket, hogy „Mire való ez a pazarlás?", vagy hogy „Mennyiben célszerű ez?”. Az ünnepnek ugyanis az utilitarista célszerűséget tekintve „nincs célja, de van értelme” — mondhatjuk Guardinival (aki ezt szűkebb értelemben, a liturgiára vonatkoztatta).11 Hiszen Isten teremtett világa maga is telve van célszerűtlenségekkel. Egészében „célirányos", apró részleteiben azonban nem úgy „célszerű", ahogyan azt buzgó és komolykodó apologéták vélték századunk elején. Häring azt írja: „A természet tele van céltalan örömmel.”12 Szabó Lőrinc „a teremtés őrült költészetéről” beszél. S nem egy tudós akad, akit nem az élőlények „célszerűsége” hat meg, hogy a Teremtőt juttassa eszébe, hanem az élővilág pazarló és villodzó változatossága; vagyis a teremtés költészete, a fajok sokféleségében tobzódó ünnepe.

d) Végül az ünnep közösségi jellegét kell kiemelni mint lényeges vonást. Különféle nyelvi kifejezések utalnak erre, melyek mintegy rögzítik a térben és időben egyetemes emberi tapasztalatot: „ünneplő közösség", „ünnepi ülés”, ünnepi körmenet'' stb. Az ünnep ebben a tekintetben átfogja a különböző emberi közösségeket a családtól az emberiségig. Amint tehát „Egy fecske nem csinál nyarat", úgy egyetlen ember nem ülhet valódi ünnepet. Legfeljebb az ünnepi hangulat sokszínűségének és a megnyilvánulási formák dialektikájának következtében beszélhetünk arról, hogy az ünneplő személy egy elmélyült meditációban önmagába merül. Ez a közösségi jelleg jelentésénél fogva valamilyen bensőségesebb összetartozást tételez föl. „Az ünneplő közösség” tehát lényegesen több, mint az „ünneplő tömeg". A kettő azonban nem zárja ki egymást. Mert lehet, hogy az egybegyűlt tömegből maga az ünneplés formál „ünnepi közösséget’, ha az összetartozás tudata s érzése egyre mélyebben áthatja a résztvevőket. — S persze a közösségben átélt ünneplés is jellemző elővételezése a végsőnek, amely még csak reményeinkben él, amely a legteljesebb összetartozást ígéri. Mert a keresztény remény „előre tekint az új Ég és új Föld örök ünnepe felé, amelyben mindannyian testvérek és társak leszünk" — fogalmazza meg Häring. A német nyelvben találékonyan utal erre egy újkeletű szó: „Festgenosse” (= ünneplőtárs).13 Josef Pieper Platánt idézi, aki már felismerte, hogy az ünneplés új közösséget formál s benne az ember megtapasztalja a szoros összetartozás élményének ajándékát. — Az igazi ünnep tehát — kísérleti stádiumában is — az emberi összetartozás emelkedetten átélt megnyilvánulása és tanúságtétele. A legfőbb ünnepnapok valamiképpen az ember felszabadulásával, megváltásával függenek össze. Ezzel kapcsolatban joggal jegyzi meg A. Heussling, hogy „közös a sorsunk a veszélyeztetettségben, de a lehetséges szabadságban is.”.14 Az igazi ünnep voltaképpen az emberi együttlét fölfokozott formája családban, egyházban, társadalomban, sőt a fajok és kontinensek találkozásában is. A vasárnap, a karácsony, az újév és május elseje egyetemesen elfogadott ünnepnap az egész világon, még ha sajátos tartalommal is. A sport kultúrájában pedig az olimpiai játékok számítanak „világünnepnek”, mely óriási embertömeget kapcsol össze a tömegkommunikációs eszközök jóvoltából. Az összetartozás tudata és élménye főként három szinten fokozható. Alapfoka, hogy „egymás mellett vagyunk”, középfoka, hogy „együtt vagyunk", felsőfoka, hogy „egymásért vagyunk”. Az ünnep teljesebb és szabatosabb neve eszerint az „együtt-ünneplés’.15 Teológiai értelmezésben azonban nem csupán emberközi kapcsolatot jelent ez, hanem kapcsolatot Istennel s a keresztények számára kapcsolatot megváltásunk szerzőjével, Jézus Krisztussal, sőt a Szentlélekkel. Ez azonban külön elem73