Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: A környezetvédelem problémája és a keresztény felnőttképzés
nem a „tulajdonképpen-emberi": a lelki, erkölcsi tényezők kibontakoztatásában kell keresnünk. Teremte tségünkről szólva önkritikus megállapítással is tartozunk. A Teremtés könyve kétségtelenül tartalmazza, hogy az embernek uralma alá kell vetnie a természetet (1,28). Ezt az isteni parancsot a keresztény közgondolkodás mintegy szabadságlevélül vette arra, hogy az ember kérlelhete lenül kiaknázhatja a természeti kincseket, mintegy éppen a korlátlan növekedés bibliai alapját látta ebben. Sőt, Pies szerint ennek a parancsnak nem eléggé árnyalt hangoztatásával a kereszténység a „kapitalisztikus" gondolkodásmód alapját vetette meg — most elsősorban azt értve ezen, hogy a kizsákmányolás szándékával közeledjék a természethez, tekintet nélkül arra, hogy egy-egy tudományos vagy technikai vívmánynak a latbavetése nem lesz-e káros a bioszférára. Ez pedig nem lehet az „uralomba-vétel' helyes tartalma. De hát akkor mi? — Mint a kötetben a katolikus Wilhelm Dreier és a protestáns Günter Altner egyhangúlag vallja, éppen az anyagvilágért vállalt felelősség, amely szem előtt tartja nemcsak a technikai-tudományos haladás, de az egész természet érdekeit s benne az ember reális igényeit. Más szóval: nem a természet kihasználása a cél, hanem óvása- megmen ése, valódi humanizálása. Korrigálnunk kell azt a hamis emberközpontúságot, amely az „ember érdekeit" hirdeti, de nem veszi tekintetbe az embernek a természet egészéért viselt „kezességét", teljesebb felelősségét. Ez a teremtésben ránk rótt feladat — még ha nagyon korlátozott és szerény mértékben is, de — résztvállalást jelent Isten gondviselésének művéből. Ezen a ponton is van egy kis át- értékelnivalónk. A gondviselést sokan vakmerő bizakodássá hígítják vagy fatalizmussá merevítik. Ebből fakad az, hogy Carl Amery híressé vált könyvében (Das Ende der Vorsehung, Reinbek 1974.) a „gondviselés végéről", a kérész énység „szerencsétlen következményeiről" beszélhet. Valójában az Istenbe vetett bizalom nem sültgalamb-várás, mondván: „Isten majd megoldja a dolgokat!' A gondviselés „bekalkulálja' az ember „együttfutását", együttgondolkodását, lehe őségeket-veszélyeket értelmesen felmérő felelős cselekvését, s ezen keresztül viseli gondját világunknak. Ám az embernek nemcsak a teremtés egésze, hanem Isten irányában is vannak kötelességei. Mint Altner írja (Die Kirchen angesichts der Überlebenskrise), helyesbítenünk kell a közfelfogás antropocentrizmusát olyan értelemben is, hogy tudatosítjuk: az ember maga is túlmutat önmagán, felelőssége Isten előtti lelelősség. A korlátlan növekedés nem az ember kezes voltának következménye, hanem annak a kísértésnek megélése, hogy szabadságunkat isteni méretekre duzzasszuk fel, „olyanok legyünk, mint az Isten". Viktor von Weizsäcker nem véletlenül írta, a „harmadik birodalom’ démoni tömeggyilkosságaira visszatekintve: ahol elfeledkeznek az élet „teremtett minőségéről", vagy legalább azokról a törvényszerűségekről, amelyeket a világ hordoz, ott az élet mindenestől veszélyben forog. Ennek a kísértésnek mondunk ellent, amikor lelkiéletünkben — az egész teremtett világ nevében — leborulunk a Terem.ő előtt. A megváltás erejével A korlátlan anyagi növekedés teológiai megítélésében másik döntő szempont, hogy (mint ugyancsak Altner írja) a történelem a bűn árnyékában halad előre, s erről egy pillanatig sem feledkezhetünk meg. A technikai fejlődés kétértelműségét jól mutatja az atomenergia, amely a Föld kultúráját előrevivő erő és legszélsőségesebb veszély is lehet. Közvetlenül is előbukkan az erkölcsi rossz a kíméletlen haszonszerzésre való törekvésben. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül: az evangélium világában a gazdagság éppen a szeretetlenség egyik legfőbb megjelenési formája. Ilyen értelemben a szüntelen anyagi előrehaladás vágya nemcsak hogy álom, amely nem számol teremtett-vol unkkal, hanem erkölcsileg is téves út. A „fogyasztói" életszemlélet legfoghatóbb bizonyíték arra, hogy történelmünk a bűn következményeit viseli. Úgy tűnik, a környezet külső szennyeződése ennek a belső, „lelki szennyeződésnek ' a testet-öltése. A belső korróziónak ezt a láncreakcióját csak világméretű összefogás, átértékelődés állíthatja meg, de ehhez mi, keresztények már azzal is hozzájárulhatunk, ha legalább életünk hatósugarában — egyénileg és közösségünkben is — ellenállunk az öncélú vagyonszerzés kísértésének, s fejlődésünk mércéjének a szellemi és erkölcsi értékeket tekint/ük. A bűn elleni személyes harc magában foglalja a kereszt vállalását is. Nem feled- he'jük: Krisztus keresztje számunkra a történelem középpontja, ebben mondta ki Isten végső titkát, nem pedig (pl.) csalhatatlanul előrehömpölygő fejlődés-mechanizmus meghirdetésével. A halál megerősíti végességünket, melyet már teremtett minőségünk is állít, de megadja a megoldást a „világ bűne' túlhaladására is: korlátáink tudatos vállalása, személyes áldozataink s a magabb értékekre való törekvés vezethet ki ebből az ördögi körből. A megváltás műve természetesen nemcsak a keresztet, de a feltámadást és az örökélet ígéretét is magában foglalja. Mint Altner írja, a feltámadás üzenetét úgy fordíthatnák le 54
