Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - KÖRKÉP - Kipke Tamás: Az atomenergia: kihívás az egyházak számára
védő (tehát embervédő!) álláspontnak kell következnie. Az egyház nem lehet semleges a környezetvédelmi kérdésekben, hanem a különféle csoportérdekektől függetlenül, sőt ha kell, azokkal szembeszállva energikusan a fenyegetett teremtmények, s az egész teremtés pártjára kell állnia. — Még akkor is — fűzhetjük hozzá —, ha az ilyen fellépés esetleg elmarasztalást vált ki kormánykörök részéről. Mint Baden-Württemberg tartományban, ahol is a miniszter- elnök az egyház ellenkezését úgy kommentálta: „egoizmus játszik itt szerepet, amit aligha nevezhetnénk keresztényinek . .Tekintettel a természet már vérző sebeire és a jól látható romboló tendenciákra, a keresz'ények felelősségtudattól áthatott türelmes, de következetes fellépésének az atomenergiával szemben, kell világossá tennie álláspontját. Miszerint az ember elszámolni tartozik a Teremtés Urának a következő generációk jólétének zálogaként rábízott világgal. Ennek szellemében a keresztény ember biztos lehet abban, hogy bizonyos határok tiszteletben tartása — mint a termelés és fogyasztás határai — az élet garanciáit jelen,hetik az emberiség számára. Kétségtelen, hogy az atomerőművek ellen tiltakozók túlnyomó többségét valóban ez a meggondolás vezérli: nem szabad esetleg jóvátehetetlen károkat okozó döntésekkel veszélyeztetni önmagunkat és gyermekeinket. A korábban már említett egyes műszaki problémák megnyugatóbb megoldásán szakemberek sora dolgozik ugyan, de mi lesz, ha ez a munka nem járna sikerrel? Leszerelik az atomerőműveket? Ez ugye egészen valószínűtlen. Sokkal valószínűbb, de legalábbis elképzelhető, hogy elhallgatják az illetékesek ezt a tényt, vagy sikernek állítják be a félsikert — érvelnek néhányon. És tartanak ettől a lehetőségtől az eddig föl sem derített káros mellékhatások fölismerése esetén is. — így máris érthető, miért szerepel a tárgyilagos információk iránti igény olyan súllyal az atomenergiával kapcsolatos problémák között. Egyszerűen le kell mondani azokról az intézkedésekről, amelyek az ember és a világ számára esetleg veszélyes olyan folyamatokat indítanának el, amelyek a veszély bebizonyosodása ese én már visszafordíthatat- lanok — sorjáznak tovább a követelések. Tartózkodni kell minden olyan tervtől, amely totális változást ígér; minden olyan beavatkozástól, amely a „nyitott jövő' helyett egy kényszerpályára szorítaná az emberiséget. Egyedül abban az esetben tartja elfogadhatónak az atomenergia széles körű felhasználását Schöulele érsek, ha egyértelműen bebizonyosodik annak kényszerű voha. Ha netán nyilvánvalóvá lesz, hogy a valóban életlontosságú energiamennyiséget semmi más, kockázatmentesebb módon nem lehet biztosítani. A haladás kétértelműsége. Bizonyos, hogy a — könyvben idézett — feltűnően erőteljes ellenállás, az atomerőműépítésekkel szemben egy mélyről jövő szorongás jelének tekinthető, mely elfogja korunk emberét a technikai-gazdasági haladás irgalmatlan tempójában. Nem egykönnyen tartja az ember ezt az iramot. A Római Klub tanulmányaiból is tudjuk, hogy a haladás nem örökös jellemzője az emberi történelemnek, hogy a növekedés határai megvonhatok. Az ipar expanziója a termékek áradatával fenyegeti az emberiséget, s ugyanakkor egyre erőteljesebben növekvő energiaigényt jelent. — Lényeges, alapvető változásra van szükség, ha az ember élni akar. Először is azt kell tudatos! ani, hogy minden technikai vívmány tulajdonképpen felelőtlenség, ha nem az embert szolgálja, hanem vele szemben öntörvényű létre törekszik. A gazdaság föladata nem más, mint fölmérni az ember anyagi szükségleteit, s azokat kielégíteni. A modern ipari civilizációban azonban ez sajátos módon valósul meg. összekeveredtek ugyanis az ember tényleges és járulékos szükségletei — s ezeket gyakran igen nehéz elhatárolni egymástól. Ezért tehát egy pazarló gazdaságot látunk magunk körül. Az ember valódi szükséglete, hogy egyen, igyon, legyen lakása és ruhája, munkája és biztonsága. Az ipari társadalmakban a termelés sikerei és lendülete — egy energiahordozókban bővelkedni látszó korban! — új termékek özönével mintegy megsokszorozta az ember eredetileg csekély számú „létszükségleteit" — valójában a szükségesekhez „iparilag előállított új szükségletek" járultak. Az embernek először is a határokra kellene rátalálnia újból. Az egyik határ ott húzódik: mit kívánhat az ember egyáltalán a természettől, mivel a természet készletei is határosak. S ha ára van annak is, ami az embernek még jó, s annak, ami már nem előnyös a számára. Egy új gazdaságnak tehát nem a lehetséges, hanem a szükséges volna a normája. (Annál is inkább, mert statisztikai adatok tömege bizonyítja, hogy a világ energiafelhasználásának fergeteges iramú növekedését nem a szükségesre is csak alig orientálódott harmadik világ országainak termelése okozza, hanem az ipari civilizációk.) A gazdaság célja pedig nem önmaga fönntartása volna, hanem az ember életminőségének jobbítása — figyelembe véve a nyersanyagok, energiahordozók korlátolt mennyiséget, s azt az Isten akarta szolidaritást, amely minden teremtményt összekapcsol. Üj etika felé. „Elvárjuk a keresztényektől és minden embertől — Írják Elszászból—, hogy a gazdaságot ebben a szellemben újra átgondolják, s megszabadítsák azt 'démonaitól1, i^sak ilyen feltételek mellett születhet újjá a (nem eszkatalogikus!) remény az emberek között." 47
