Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - KÖRKÉP - Gyürki László: Az erőszak és a boldogságok
tartozásban kell meglátnunk a boldogságok tartalmát és motívumát. A krisztusi boldogság nem mentes a szenvedéstől, amely gyakran belehasít a keresztény leikébe. Aki azonban a szenvedésben is megtapasztalja az örömet, az nem fordul el a világtól és problémáitól. Várja Krisztus végső eljövetelét az ítélet napján, akit majd mint éhezőt, beteget, vándort, fogságban lévőt fog felismerni, Öt, akit földi életében szolgált, vagy elutasított. Az egész emberi történelem a teljes Krisztus felé halad, aki a történelmet megítéli. A szegények boldogsága és az erőszak A mondottak alapján megértjük, hogy a keresztény elkötelezi magát Krisztussal, fölfedezi Krisztus arcát a szegényben és segítségére siet. Ez az egyetlen feltétele annak, hogy az utolsó ítéleten „áldottak ' lehessünk (vö. Mt 25.). Aki azonban az elnyomottak és szegények javára kötelezi el magát, egy sajátos problémával találkozik, „övék az Isten országa1'. De ez az eszkatologikus ígéret hogyan valósul meg itt világunkban? Más formában: mi a kapcsolat a szegények számára szóló evangéliumi ígéret, valamint az erőszakos forradalom között. Eléggé elterjedt vélemény, hogy az elöregedett civilizációknál szükség van az erőszakra, hogy új társadalom születhessen. Az elöregedő társadalomnak szüksége van megújulásra, mert elnyomó erőszak hordozója. A forradalom nem ideális eszköz, hanem kemény és átmeneti történelmi szükségszerűség. Az állítás eléggé bonyolult és sok problémát rejt magában. Az erőszak két szinten működik. Egyrészt áldozatokat teremt, másrészt az áldozatokat az elnyomók képére akarja formálni. Egyik újság ezt közölte: nincs a történelemnek kegyetlenebb momentuma, mint amikor az üldözöttek üldözőkké válnak. Ez a kegyetlen momentum már hozzátartozik az erőszak első tettéhez. — Paradox módon azt lehetne mondani, hogy ami tragikus módon összekapcsolja az elnyomót az elnyomottal, az sokkal erősebb, mint ami szétválasztja. Mi biztosítja, hogy az „alázatosak” (a Magnificat szerint) egyszer „trónra kerülve”, mint a „hatalmasok" nem lesznek-e olyanok, mint akiket ledöntöttek trónjukról? Vagy az „éhezők" betelve minden jóval, nem ugyanazokat a módszereket alkalmazzák-e majd, mint amilyeneket rájuk alkalmaztak? Vegyünk például egy boldogságot Lukácstól és a vele kapcsolatos „jaj”-t: Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. .. Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok (Lk 6,21.25). Tegyük föl, hogy e két ígéret megvalósul és a helyzet fölcserélődik: a boldogok lesznek az átkozottak, és fordítva. Csak két lehetséges válasz van a fölvetett problémára: — 1. az isteni ígéretek az idők végén teljesednek be. így nincs közvetlen hatása a jelenre, legfeljebb ítéletre figyelmeztet és félelemre ösztönöz. — 2. A változás szakaszosan történik, úgy, hogy az éhezők lassan-lassan jóllakottakká válnak, de nem teljesen, hogy ne vonják magukra az elítélést. A boldogságok tehát egy új típusú kapcsolatot állítanak fel az emberek között. Az igazi szabadságot akarják építeni és kikerülni a helyzet brutális megfordulását. így válik ösztönzővé és egyben indítássá ahhoz a győzelemhez, hogy az elnyomást úgy szüntessék meg, hogy az elnyomottak többé ne váljanak elnyomókká. Az erőszak módszerével ellentétben áll az, amit a boldogságok sugallnak. Ha az ember igent mond az erőszakra, akkor a gazdagságnak és hatalomnak új felosztása következik be, a probléma a birtoklás köré csoportostul, s ez újra csak erőszakot szül. A boldogságok hatására viszont az elnyomottak és elnyomók, a szegények és gazdagok új viszonyba kerülnek egymással, amely megszünteti a régit: Krisztus által élnek. Csak így lehetséges egy igazi, nem erőszakos forradalom, amiben benne rejlik a megújulás ereje. — Ha nem így közelítjük meg a problémát, akkor Pál apostol egyes állításai a „társadalmi változásokról” nehezen egyeztethetők össze a felszabadulás teológiájával. Ha olvassuk az iKor 17—23. szakaszt: „Maradjon meg mindenki abban a hivatásban, amelyet kapott”, ha megértjük az emberek között a szen'páli új viszony forradalmi jelentőségét, akkor értjük meg, miért volt számára jelentős a szorosan vett társadalmi változás. Ez az új viszony, amelyet a Krisztushoz való tartozás határoz meg, teszi lehetővé, hogy Pál úgy írjon egy szökött rabszolgáról is, mint „nagyon kedves testvérről”, mint „saját magáról1, „saját szívéről ' (vö. Filemonhoz írt levél). A „lefegy vérzett erő" Mindezeket átgondolva három megjegyzés segít a jobb megértésben. — 1. A konkrét emberi problémáknak Krisztus misztériumára való vonatkoztatása sokak előtt ma haszontalannak tűnik. Az emberi konfliktusokat a hatalom és erő terminusaiban fogják fel. Viszont az olyan keresztény, aki az erőszakos forradalmat akarná igazolni, szintén nehéz helyzetbe kerülne. A Populorum progressio kezdetű enciklika megengedi a forradalom 44
