Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: Bennem marad és én Őbenne

A fáradt mai hívőnek Istenben való elpihenést jelent a csupán gondolati ima, ahol nem fogalmazunk, nem is gondolkozunk nagyon — csupán átadjuk magunkat fáradtságunkkal, gyarlóságainkkal, lázadásainkkal és megbékéléseinkkel Istennek. Annak, aki teremtett, akinek nem kell semmit magyarázni, szavakba önteni, hiszen mindent tud rólunk, ismeri legbensőbb énünket s Akinek a végtelen Mindenségben ránk, porszemekre is állandó gondja van. Belső energia-érzések indulnak meg bennünk, gomolyognak Isten felé! Amikor nincs is mit mondjunk, mert minden összefolyik és szétárad ... amikor már Isten lehet csak a kibogozója. „Belekövesedtünk a formákba, a ritualizmusba. A pápa éppen a minap óvott a rutinimádságtól és a készen kapott formulák olcsó használatától" — írja Suenens bíboros (Új Pünkösd? 88. o.).

Sokan rövid, sablonmentes tőmondatokkal imádkoznak. Itt van például egy áldozási „magán" ima: - Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, Uram. Az egész világért könyörgök Hozzád. Segíts, hogy halálunkig kitartsunk melletted; akik még nem találtak, találjanak el Hozzád; nagy bűnt ne kövessünk el, a kicsiket is kerüljük! Gondolkodj, akarj, cselekedj bennünk, hogy már ne mi legyünk, hanem Te bennünk! — „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gál 2,20).

— A gondolati imával némiképpen távoli rokon a karizmatikus csoportok közös imádkozása; csak míg a gondolati ima egy-egy ember Istenhez fordulása, s legtöbb esetben az eukarisz- tiára összpontosul, s éppen passzivitása jelenti aktivitását, addig a karizmatikusok csoportban imádkoznak, a Szentlélekre összpontosítanak, energikusan ostromolva Őt „aktivizálják". Felszínre tör belőlük a tudatalatti, gyakran érthetetlen hangokat hallatnak, szavakat mondanak. „Nyelveken beszélnek.” ..A nyelveken való imádság — mondta valaki — olyasmi az imában, mint az absztrakt művészet a figuratív festészettel szemben" (Új Pünkösd? 86. o.). — A karizmatikus mozgalomnak minden értéke és mélysége mellett megvan a maga problematikája is. A problémát Pál apostol fejezi ki legérthetőbben, ma is aktuálisan: „Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok. Aki ugyanis nyelveken szólal meg, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Senki sem érti, mert a Lélektől indítva mond titokzatos dolgokat. Aki viszont prófétái, emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél. Aki nyelveken szól, csak önmagának épülésére. Szeretném ugyan, hogy mindannyian nyelveken szóljatok, de még inkább, hogy prófétáljatok, mert aki prófétái, nagyobb annál, aki nyelveken beszél, ha csak meg nem magyarázza, hogy az egyház is épüljön rajta. Ha tehát hozzátok érkezem, testvérek, és nyelveken szólalok meg, mit használok nektek, ha nem a kinyilatkoztatás, tudomány, prófétálás, vagy tanítás szavaival szólok hozzátok?... Aki tehát nyelveken szól, imádkozzék, hogy meg is tudja magyarázni. Ha ugyanis valamely nyelven imádkozom, lelkem ugyan imádkozik, de eszem meddő marad. Mi következik ebből? Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam elmémmel is; énekeljek lélekkel, de énekeljek elmémmel is..." (vö. IKor 14,1—7; 13—16). — Szent Pál írja; „maga a Lélek jár közbe értünk kimondhatatlan sóhajtozásokkal" (Róm 8,26). — Ezzel a titokzatos, szavakba nem önthető imával egyesül az ember, magára Istenre hagyva annak gondját, hogy dicsőítse Őt és hálát adjon neki „minden ismeretet meghaladó szeretetéért" (Ef 3,19).

S mit mond Suenens bíboros: „A pszichológia nyelvén azt mondanánk, hogy a tudatalatti hangja emelkedik Isten felé. Olyan kifejezése ez tudatalattinknak, mint az álmok, a nevetés, a könnyek, a festészet, a tánc. Mindez lényünk mélyén játszódik le; ezért hozhat létre mély gyógyulásokat, amint ezt gyakran elismerik: meggyógyítja azokat a rejtett traumákat, amelyek megakadályozzák a belső élet kibontakozását. — Nincs miért megdöbbennünk tehát, ha szemünk láttára föléled egy gyakorlat, amely egyáltalán nem idegen a hiteles vallásos hagyománytól. Ha egyszer valaki szert tett saját vallásos érzéseinek erre a szabad kifejezésére, igazi szükségét érzi, hogy megossza őket másokkal" (Új Pünkösd? 88. o.).

— Van, aki ugyan minden vallásos követelménynek igyekszik eleget tenni, mégsem képes önálló kapcsolatteremtésre Istennel. Kizárólag szöveges imák, énekek elégítik ki, s ha csend van, unatkozni kezd, elkalandozik vagy külső felhívásra vár, hogy mit is imádkozzék. Az Oltáriszentség előtt is csak úgy tud jelen lenni, ha a templomban „történik valami”. Vezetésre, útmutatásra vár. Mondanivalóját nem tudja szavakba foglalni, de ebbe nem nyugszik bele, nem elégszik meg a maga egyszerű, bonyodalommentes Istenhez fordulásával. Cikornyás szavakat olvas ki gépelt nyomtatványokból s egyéb kiadványokból, s ha énekel, élvezi a maga hangját. Nem azt akarjuk mondani, hogy ne énekeljenek az istentiszteleteken! Csak lenne több csend áldozás után, amikor az embernek lelke üres lapjával kellene Istenhez fordulnia, kérve, hogy Ö írja rá, amit akar. „Amikor pedig a titkok titkának, az isteni Szeretetnek a kimondásáról van szó, legtöbbet .mond' a szótlan imádás. Tibi Silentium laus” (Szabó Ferenc: Isten barátai, 79. o.).

A rózsafüzér csodálatos ima, de van, aki képtelen rá végig koncentrálni. Az ilyeneknek ajánlatos egy-egy kedves olvasó-titkot (amihez életük egyes mozzanatait tudják kapcsolni)

266