Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: Bennem marad és én Őbenne
léte", minden fantáziát meghaladó szeretete nem érzés dolga, ténykérdés. Istenkapcsolatomat nem szolgáltathatom ki hangulatomnak. Ha mindig csak azt teszem, amihez éppen kedvem van, nem a beszűkülés biztos útját járom-e? Vagy nem rombolunk-e le mindenféle barátságot, szerelmet, házasságot, mindenféle közösséget, ha mindent a közvetlen igénykielégítés szintjére, vagy az alá redukálunk? Nem a mindennapi rendetlenségünk, rendszertelenségünk üli meg imaéletünket? Hogyan próbálunk ebből kilábolni? Van-e valami rendje Istennel való személyes kapcsolatunknak? (ima, Szentírás, gyónás stb.) 4. A másik személye olyan mélységben áramlik belém, amilyen mélységben feltárulkozom' felé. A bűn akadálya az Isten felé való kitárulkozásnak. Hogy szabad lehessek a bűntől, segít az őszinte bűnbánatból fakadó gyónás és a lelkivezető. Kétfelé sántikáló életemmel csak valahol a felszínen találkozhatom Istennel, még ha érzéseim mást is súgnak. Istenhez fordulás nem lehetséges önmagamhoz fordulás nélkül. Csoportom tagjainál megoldott-e a gyónás és lelkivezető kérdése? 5. Közösségünk nem merevedett-e meg egyetlen imamódnál? Csak zsolozsma, csak körbeimádkozás, csak kötött szövegű ima felolvasása. Imádkozunk-e néha az eukarisztia előtt? Néhány dolgot újra meg újra tudatosítani kell magunkban: a körbeimádkozás sokszor taszít, undort ébreszt, mert horizontális és nem vertikális; Az imádkozó szerepel, talán még „be is olvas”, ahelyett, hogy Istenhez szólna, Sokszor az egyéni szabadságot is szinte elvevő erőszakosság szüli meg ezt a magatartást, de mélyebb okain is érdemes elgondolkodni (lásd: Teológia 1977/4, 241. o.). Fontos lenne a zsolozsma mélyebb megismerése is. (Nemcsak a papság imája, Krisztus főpapi imája folytatódik benne egyházában, a zsolozsmázó egyedül is kórust alkot stb.). Volt idő, amikor az eukarisztiát és a Bibliát együtt őrizték az oltáron, aztán jöttek idők, amikor csak az eukarisztiát, ma meg mintha a másik végletbe esnénk. Szentírás és eukarisztia egyszerre „helyei” az Istennel való találkozásnak. Hadd hívjam fel itt a figyelmet a „Jézus ima" Istenhez kötő erejére (lásd: Teológia 1971/1 55; Vigília 1975/5. 305.). Tudok csoportról, ahol a rózsafüzér és a litánia is az élő imaformák közé tartozik. 6. Csoportjainkat szüntelenül veszélyezteti a beszűkülés, az ún. gettósodás. Istennel való kapcsolatunkat éppígy. Mintha Istennel csak néhány kérdés kapcsán, s nagyon korlátozott számú szituációban lehetne találkozni. Érdemes elgondolkozni a kérdésen: Hol é.s mikor szokott Isten eszembe jutni? Az őszinte tanúságtevés, képmeditációk, természetjárás, a csendtanulás, teológiai művelődés, tisztán látás, nyitottság a világra, művészetekre mind-mind szélesíthetik az Istennel való találkozás lehetőségét. A megjegyzéseknek ezt a sorát tapasztalatainkból, a fenti vallomások meditativ olvasásából mindegyikünk számtalan szemponttal tudja még kiegészíteni. Reflexióimat az egyik „Taizéi levél" gondolatával zárnám: A közösségi ima elszárad az egyéni imádság nélkül. Ha közösségeink tagjai egyénileg a zsoltáros emlegette szarvas szomjúságával szomjúhozná Istent, közösségeink talán kevesebbszer idéznék a klubhelyiségek hangulatát, sokkal inkább Isten köztünklétének jelei lennének. Bíró László BENNEM MARAD ÉS ÉN ŐBENNE (Gondolattöredékek) Jézus kafarnaumi beszéde nagy ígéret, amit komolyan és szó szerint kell vennünk. Ez a néhány szó egész életvitelünket, magatartásunkat, Isten—ember kapcsolatunkat döntően meghatározhatja. Az Istenben, Istennel való élés merőben más, mint az Ószövetség embereinek kapcsolata Jahveval, kinek még nevét sem volt szabad kiejteni. Pedig lázadtak ellene, elégedetlenkedtek, beszélgettek vele, hol alázatosan, hol szemrehányóan, tán még haraggal is; perlekedtek, mint fiák a családapával, - de mindig hittek. Ma sok a közönyös, sok a hitetlen, kevesebb a hivő. Előfordul, hogy a hivő káromolja jobban Istent, mert bízott benne, s úgy véli, csalódott, mert nem kapott meg mindent, amire vágyott. Értetlen és tehetetlen haragját, kétségbeesését — ami kizárja az isteni Gondviselésbe vetett feltétlen hitet és bizalmat, mert mindez megrendült benne — káromlásba fojtja. Aki káromol, az többnyire hisz, sokszor talán jobban, mint aki sohasem bántja így meg az Úristent. Aki nem hisz, miért is káromolná azt, akiben nem hisz, aki szerinte nem létezik. Legfeljebb papagájként ismételgeti a megszokott, hallott, felszedett trágárságokat, káromlásokat, melyeknek értelmére gyakran nem is gondol. Csak a hivő ember tud igazából Isten ellen fordulni. A mai ember gőgje nagyobb, alázata 264
