Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: Bennem marad és én Őbenne
szinte semmi Nem tűr hántást, sértést, még látszólagos mellőzést sem. Embertől sem, nem hogy Istentől! öntudatának túltengésében nem tisztelt tekintélyt, mivel minden az ölébe hull, amit a régiek izzadtságos munkával szereztek meg. Hála a technika vívmányainak, ő minden energiáját az „egyre többet!"-re fordíthatja s magát a végkimerülésig hajtva, gyakran már nem élvezi hajszája gyümölcsét. Pedig nem sürgeti az Urat, mint a türelmetlen hivő: „Adj Uram, de mindjárt!" — Csak magában bízik, csak magára számít. Igényeinek mércéje egyre emelkedik. A másik embernél látott eredmények, a státuszszimbólumok vonzása, — csillog az aranyborjú: pénz, siker, kényelem, érvényesülés, szex! — mind-mind hajtják, űzik; s ha elért valamit, újabb felé tör s végül is semmitfogó marokkal zuhan lélektelen nirvánájába. - Személyes kapcsolatunk csak azzal lehet, akiről hisszük, hogy van, s akinek mindennapi életünkbe való beleavatkozását elfogadjuk, ráhagyatkozva s bízva, hogy akár könnyű, akár nehéz, mindenképpen a javunkra válik. — A régi ember sokszor kötelességszerűen, gyakran pusztán megszokásból, félelemből, vagy illikből tett eleget a tízparancsolatnak, mert ebbe született, ebbe nőtt bele. Ezt látta szüleitől, kortársaitól És — sajnos — ez a bármily tiszteletre méltó, de olykor csupán külsőségekre alapozott vallásosság igencsak hamar felborul, néha egy-egy újonnan hozott, még zsinati újítás következtében is, amikor a formák megbomlanak, átalakulnak vagy valamiképpen megváltoznak. A szakállas mennyei Atya, a szárnyas angyalok; szép és kedves, hangulatos, de korántsem lényegbevágó szokások, hagyományok megszűntével elutasítják a lényeget is, amit mindezek nemcsak takartak, de el is takartak sokak lelkében. A tudomány látszólag sok mindent megdöntött, amiben és, ahogy elődeink hittek. Bármennyire maradt a lényeg — s csak a szemlélet és a hozzáállás alakult — az idősebb generációból sokan nem elég rugalmasak, s nem is elég alázatosak a dolgok reális összehangolására, s végül is egyik felfogásban sem bízva, feladják küzdelmüket hitükért A mai ember, ha hisz, gyakorolja is hitét. Régen a janzenizmus és egyéb korlátozó, gátló felfogások sokakat tartottak vissza a gyakori áldozástól s ennek folytán sok kegyelemtől is. A maiak - főleg a fiatalok - magatartása e téren merőben más. Szabadabbak, lazultab- bak, bár több engedményt igyekeznek maquknak a törvényekből kiolvasni, de semmivel sem nélkülözik kevésbé Isten létét, sőt, fanatikus makacssággal keresik, kutatják, — néha a maguk sajátos útján — de Krisztust igénylő, lázas megszállottsággal. Kapaszkodnak Belé a körülöttük gyorsuló, s immár létét látszólag elhomályosító világuk közepette. Lehet, hogy a régi lelkek katonásabbak, keményebbek voltak és a maiak művésziebbek, helyenként ro- mantikusabbak, esendőbbek is, de talán őszintébbek, nyíltabbak, a lényegre törőbbek. Igen, aki ma hivő, az gyakorló is. A mai katolikus hivők zöme gyakori áldozó. „Ma a gyakori szentáldozás kezdi ismét visszavezetni a keresztény lelkeket a mindennapi élet Istenéhez és szétfoszlatja a lelkekben a külsőséges előítéleteket. A mindennapi élet Ura é,s Istene belevegyül a hétköznapi eseményekbe és megszenteli azokat. Belevegyül a sok lótás-futás, apró gondok és bosszúságok nagyon is gyarló világába, hogy ott is világítson és irányítson” (P. Charles: Isten közelében, I. köt 10. o.). — Az eukarisztia köti legszorosabb egységbe Istent és az embert. Krisztus kafarnaumi beszéde: „Én vagyok az élet kenyere. — Aki e kenyérből eszik, örökké él... és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital ... Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” „A katolikus egyház mindenekelőtt az eukarisztia egyháza” — írja Roger Schutz, Taizé priorja. — A katolikus egyház az idők minden viharában elérte, hogy az eukarisztia a hit egyöntetűségének forrása maradt. Földalatti folyóként szeli át egész történelmét, még a legsötétebb szakaszokat is — Az eukarisztiát nem élhetjük meg könnyed gépiességgel, hanem mindig csak a szegénység és szívbeli bánkódás szellemében, gyermeki lélekkel, egészen életünk alkonyáig. Amikor X. Pius pápa a század elején hozzáférhetővé tette az eukarisztiát a gyermekeknek is, ritka beleérző képességnek adta példáját. Az eukarisztia azokért van itt, akik Krisztust éhezik. Amikor egy megkeresztelt éhezi az eukarisztiát és közeledni akar hozzá, amikor Krisztus hívja, ki merné elutasítani? Hosszú belső csendben elidőzve az eukarisztia előtt — miközben látszólag nem történik semmi — érlelték meg sokan életük nagy elhatározásait. Lényük legmélyéig, a tudattalanig hagyták megragadni magukat. — A ma embere ugyancsak eltérő utakon keresi Istent. Az imatípusok, a kapcsolatteremtő formák és módozatok, gyakorlatok és elgondolások eltérőek az emberi törekvések, természet, hajlamok, adottságok, értelmi szint szerint. A legélesebb elmék sokszor abba a hibába esnek, hogy agyonteologizálják, — filozofálják — elmélkedik az isteni dolgokat, miközben elvész a Biblia egyszerű szépsége, életadó ereje, mély bölcsessége. „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott. Erről is beszélünk, nem az emberi bölcsesség tudós szavaival, hanem, ahogy a Lélek tanítja, lelki embereknek lelkieket nyújtva (1Kor 2,12-14). 265
