Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bíró László: "Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz" (Ter 32,37)
lem által, hogy elhatározzam, csak Ö a legfontosabb, minden mást őbenne fogadjak el. Az imádkozások során érzelmileg is hatott rám Jézus. Sokat imádkoztak értem is és ez is előre vitt, meg az is, hogy láttam, s hallottam, hogy másoknak mekkora hite van, s hogy milyen sok jót tesznek . .. Kiscsoportunkkal elmentünk lelkigyakorlatra, ahol megtapasztalhattam Istent. Ez az élményem maradandó, s két év elteltével is sokszor erőt kapok belőle. A gyónással még kicsit bajban vagyok, nagyon szeretnék lelkivezetőt, hogy serkentsen, de nincs erőm elmenni senkihez, nagyon zárkózott vagyok, inkább Istennel beszélem meg dolgaimat. Gyónni évente 3—4 alkalommal megyek, pedig szeretnék havonta.- ELSŐSORBAN A MINDENNAPI TEVÉKENYSÉGBEN MERÖL KI ISTENNEL VALÓ SZEMÉLYES KAPCSOLATOM. Arra gondolok, hogy amit éppen most csinálok, Ő hogyan csinálná az én helyemben. Mintha ellenőrizné cselekedeteimet. Egy-egy napi tevékenység lezárása az esti ima, amelyben esetenként átgondolom az aznapi történteket, „megbeszélem11 Vele, hogy máskor hogyan lehetne jobban csinálni egy-egy dolgot. Azt is el kell mondanom, hogy ez nem mindig sikerül így. Egy-egy nagyobb kudarc nagyon le tud törni, és olyankor megszakad ez a jól kialakult kapcsolat. Nagy hatással vannak rám az Isten mellett tanúságtevő emberek. Sajnos, csak kevés ilyennel találkoztam. Példaképemnek tekintem őket és igyekszem hozzájuk hasonlóvá válni.- VOLT EGY PONT, AHOL EZ AZ ELVONT ISTENKÉP VALÓSÁG LETT. Isten léte számomra mindig magától értetődő volt — ebben nőttem fel. Mégis volt egy pont, ahol ez az elvont istenkép valóság lett. Akkor, amikor döntenem kellett: választom-e Istent az életemben — mindenben elfogadom-e? És amikor megszületett a választás, amikor komolyan elfogadtam őt, — akkor „jött le a földre” — lejött most már személyesen számomra. Megértettem, hogy ő nem valami ismeretlen, messze lévő Isten, hanem az „én Istenem", aki értem is meghalt, engem is megváltott, és nekem is meg akarja adni a békéjét, az Ő békéjét. És ez volt, ami személyesen kapcsolatba hozott Vele, hogy nemcsak az az Isten, aki a világot megváltotta, hanem, aki engem is — és ez egy kapcsolat lényege. „Ajtód előtt állok és kopogok. Ha kinyitod az ajtód, bejövök és veled vacsorálok" — igen, velem — ez számomra döntő mondat volt. (Igazán megérthettem, hogy Isten engem is elfogadott.) Ettől kezdve imádságaim is személyesebbé váltak, - beszélgetések voltak, most már számomra nem egy elvont valakivel, hanem Vele, aki engem is megváltott. Énekelhettem Hozzá, mindent elmondhattam. Azonban ez nem volt mindig így. Sokszor teljesen „alagútban” éreztem magam, mert nem éreztem az ő közelségét. Nem éreztem és azt hittem, ha nem érzem, akkor nincs is. Sok időnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy Isten az érzéseimtől függetlenül is létezik, sőt szeret is.- TUDOM, AZ ÚR MINDIG VELEM VAN. Egész napomat neki szentelem, érzem jelenlétét. Nagyon sokat szoktam Vele beszélgetni — egyre többet. A nap így egészen más, hisz mindenben az Ő nagyságát lehet látni. Ha végig megyek az utcán, az erdőben, a munkahelyen. Vezet, irányít. Mindenben újra meg újra átadom magamat neki. Az életem csak az övé. Megjegyzések, közösségi megbeszélésekre javasolt témák 1. Személyes kapcsolataink kiüresedtek. Sok esetben a barátság érdekbarátsággá, a szerelem szerelmeskedéssé silányul. Valahol a felszínen éljük meg kapcsolatainkat. Ez visszahat Istennel való kapcsolatunkra is. Esetleg személyesnek mondjuk már azt a kapcsolatot is, amely még nem az, s hamis öntudattal megkezdődik a stagnálás időszaka (Lásd: Teológia 1971/4. 218. o.) 2. Ahszolútum, Atyuska, Atya. Istenképünk nem dialektikus. Talán mert sokat bizonygatjuk létét, — sokszor provokatív kérdésekre — istenképünk egy világ kezdetén álló merev ponttá, személytelen Abszolútummá üresedik, egész közel kerül a materialista anyag fogalmához. Elfelejtjük, hogy Ő nemcsak van, hanem itt van. „Ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”, személyhez kötődő személy, aki Krisztusban közénk lépett, és a Lélek által bennünk él. Úgy tűnik sok esetben, hogy Isten jelentéktelen dédipapává, atyuskává zsugorodik, aki olyan helyet foglal el életünkben, mint némely család öregje: kitakarítunk rá, bedugjuk neki az élelmet csak úgy röptében és ha már semmi mást nem tudunk csinálni, beülünk hozzá, mondunk neki valami ötödrangú információt, sőt talán meg is hallgatjuk őt. A Biblia Istene nem személytelen Abszolútum, hanem a szeretet Istene, nem eltehetetlenült, minden fölött elnéző öregúr, hanem Atya, a „mi Atyánk”. Érdemes összegyűjteni az erre vonatkozó szentírási helyeket, élményeket. Ősi szabály az imában: gondold meg, ki vagy és kihez szólsz. 3. A hangulatiság eluralkodása. Imáról beszélve gyakori kifejezéseink: „ha úgy érzem”, „ha igényt érzek rá”, „ha olyan a hangulatom”, akkor imádkozom. Isten jelenléte, „értem 263
