Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Megragadtam és el nem engedtem
jók állni az útját, és minden teremben más és má,s arcokkal találkozik, akik segítik vagy elterelik a figyelmét attól, hogy a legközelebbi ajtót észrevegye. Ezek siettetik vagy lassítják lépteit, de mióta a kertbe belépett, tudja, hiszi, hogy legbelül, a legutolsó szobában Valaki várja. Oda kell jutnia, hiszen onnan hívják, — s hagyja magát vezetni. — Ha útközben néha meg is téveszti a ragyogás és el-elbotlik időnként, már tudja, mit kell tennie, hogy a következő ajtót megtalálja. Amikor az ajtó előtt állva még nem tudom, mi is vár rám, azt már biztosan tudom, hogy még sok titkot tartogat számomra, és valaki által Ő mindig velem lesz, vigyáz rám, eligazít, hogy Hozzá közelebb érve majd én is vigyázzam, őrizzem, segítsem azokat, akiket hozzám küld, hogy megtudjam és mások is megtudják: van Isten. Aki csend és felszólítás, nyugalom és indítás, vigasztalás és bátorítás, féltés és biztatás. Aki figyel rám és bízik bennem, utat mutat és szabadon enged, megvéd és erőt ad, hív és befogad. — Sok éven át úgy éltem, hogy ateistának tartottam magamat. Majd házasságom első éveiben döntő fordulat következett be Előbb ösztönösen, majd mind tudatosabban kerestem az Isten felé vezető utat. Honnan indultam el? Valójában soha nem tudtam magamnak „nem-létét" bebizonyítani. — Amennyire viszonylag és egyértelműen el tudtam fogadni Isten létét, annyira bizonytalan voltam az Isten-Jézus kapcsolatban. Nehezen tudtam elfogadni Jézus istenfiúságát. A kétségek eloszlatására mind többet olvastam e témába vágó irodalmat és a feléledő pozitív kíváncsiság kielégítésére egyre gyakrabban forgattam a Bibliát is. A Bibliából kikerekedő Jézus-kép egyértelművé tette Jézus istenfiúságát és visz- szahatott „megerősítőleg" a már előzőleg is megvolt istenhitemre. Ez a meggyőződés egy idő után új igényt támasztott bennem: nemcsak ünnepi alkalomra szóló ruha legyen, hanem a „bőrömmé váljon”. Ez utóbbi szakaszban jelentett nagy segítséget számomra a zúgligeti közösség. — Két dologban is határozottan érzem, hogy Isten velem van. Amikor valamilyen nehézség, megoldandó feladat megoldásához kérem Isten segítségét, mennyire könnyűvé válik annak véghezvitele. Nyilvánvalóan az Ö segítségével. Korábban például rendkívül lámpalázas voltam, s amióta ennek leküzdését kérem Istentől, nyugodt és felszabadult vagyok szakmai tanácskozásaimon. - A másik: amikor hitemet egyértelműen vállalva — akár nyíltan meg sem vallva, de szellemét sugározva — több esetben egészen kiégett, „minden mindegy" hangulatú emberekkel szemben is sikerült rácso- dálkozást, gyakran konkrét megdöbbenést kiváltani Elhinteni bennük a kétséget, hogy nem csak az általuk gyakorolt „egy dimenziós" életforma létezik. Megérezték a „másság” lehetőségét, a magasabbrendű dolgok létezését. — Istennel való találkozásom így alakulgatott ki bennem: édesanyám falusi szokásait mély hit szőtte át. Apám hitét a világháborúk borzalmai, sebesülése, fogsága mély emberi bölcsességgé alakította. Hitt Isten életet formáló, mindenütt gondviselő jelenlétében. Isten nemcsak köztünk volt, hanem jó szívvel és tudatosan is feléje irányítottak. — Láttam apámat sírni ima közben, és hallottam éjszakánként a szentolvasó csörgését ujjai között. A templomba szinte csecsemőkoromtól vittek, így a családon kívül mások áhítatával is találkozhattam. Kisiskolás koromtól naponta ministráltam. A hit közege természetessé vált... talán a találkozás küszöbén álltam, de az is lehet, hogy az előszobába is beléptem már A természet szépségével kirándulások alkalmával találkoztam. A megdöbbenés, az ujjon- gás, a megtalálás élménye a hála érzését váltotta ki. — Az embert, az emberben rejlő értékeket a bontakozó szerelem segítette felfedezni. Gimnazista koromban már az embert akartam szolgálni, testileg-lelkileg segítségére lenni. Ekkor sokat jelentett egy-két pappal való találkozás. Elsősorban tudásuk imponált, jámborságuk viszont vonzott. Irodalomról beszélgetve a Biblia is kezembe került, de titkát még nem tárta fel előttem. - Amikor Istent mondtam, Atyára gondoltam. Az Ö nagyságát láttam mindenhol és mindenben. így van ez még ma is. Atyasága szólásra bírt, é.s Ö is szólt folytonosan, — Jézus Krisztussal a liturgiában találkoztam, majd méginkább bűneimben való vergődésemben. Nem kellett már magyaráz- gatni a bűn nagyságát, a bánat szükségességét, sem a Megszabadító könyörülő irgalmát. A kereszt, rajta Jézus mindent jelentett. A bűneim önmagamba jártak — kiutat Benne találtam. — Mit jelent nekem Isten? Talán azt, hogy rátaláltam a mindenkor szükséges reményre. — Olyan családban nőttem fel, amelynek középpontjában Isten állt. Kapcsolatom Vele egészen magától értetődő és természetes volt. Az évek során hullámzások, forrongások ellenére egyre tudatosabbá, mélyebbé, forróbbá, elszakíthatatlanabbá vált. Ma már létezni sem tudnék a közelsége nélkül. Átjár, áthat, mint a levegő. Tartást ad és mértéket. Élő, személyes közeg, Akiben magammá válók és megtalálom az elrejtettséget. Állandó vágy hajt feléje. Egy pillanatra érintem, felfokozódik az öröm, békében csendesedik minden - s máris a hiányától szenvedek. — Az istennélküliséget igazán egyszer éltem meg halálközelben. S furcsa módon, éppen Rá hivatkozva, szinte gőgös magabiztosság fogott el: én már semmitől sem félek. Akkor elengedett. Talán csak másodpercek teltek el, én hosszú éveknek 253
