Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Megragadtam és el nem engedtem
véltem. Zuhantam a semmibe, magam voltam és egyedül. Ekkor döbbentem rá, nem is olyan magától értetődő, hogy Isten a tenyerén hordoz, Feléje csak hálával és félelemmel szabad közeledni. Ez a félelem nem rettegés, hanem az egész kicsinek elnémulása a Végtelen előtt. A csend mindiq mélyebb találkozásokhoz vezetett. Ha az ember hallgat, a dolgok megnyílnak előtte. Először a természet ragadott meg. A vízcsobogás, a fűszál, a hegyek vonulata Isten éltető erejéről beszélt. Szépsége, nagysága, gazdagsága ujjongással töltött el és boldoggá tett, hogy én is beletartozom ebbe a csodálatos egészbe. Élek. ő hívott életre. Miért? A válasz olyan egyszerű, olyan súlyos és olyan érthető, hogy elakad a szavam és már csak Ö beszél. — Ekkor kezdtem szavak nélkül is imádkozni. A szó már nem fejezte ki, amit mondani akartam. Ezek a csendes együttlétek nem jelentenek feltétlen örömet. Sok gyötrődést és fájdalmat okoznak. A vágy az Egyetlen után s az elégtelenségem érzése ösz- szeolvad a megtapasztalt békével. Számomra a legteljesebb találkozás Istennel a szentáldozás. Mindig különös feszültséggel, izgalommal lépek az oltár elé s nagy-nagy békével távozom. Napokon át készülök arra az egy-két alkalomra, amelyet családi kötöttségeim hetente megengednek. Sokat segít ebben a Biblia. Naponta olvasom, s isten kitárulkozik, feltárja világát, amely a kapcsolatra épül s a logika törvényeivel nem érhető utol — A többi ember felé a rátalálás öröme terelt. Ami betöltött, arról nem hallgathattam. Szavakkal és tettekkel beszélni kellett, akár elfogadják, akár nem. Ez az öröm felfokozódott, amikor Krisztushoz kapcsolódó társakra találtam. így jutottam el a közösségbe. — Szinte még gyermekkoromban kértem Istentől, tegyen velem bármit, de ne engedje meg a hétköznapok kényelmes szürkeségét. Meghallgatott. Örökös nyugtalanságot égetett belém, ami Feléje hajt és Vele gazdagodva az emberekhez, s újra és örökké Hozzá. — Amikor Istenhez tartozásomról gondolkodom, gyakran villan fel Jézus két kijelentése: „Sem engem nem ismertek, sem az Atyát” (Jn 8,19), ill. „Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). Magabiztos és határozott kijelentés. Nem tudunk Jézus életéből semmit arra vonatkozóan, hogy milyen fejlődés következtében jutott volna el idáig. — Az ember életében — az én életemben — hasonló nem mondható el. Istenképem kialakulása hétköznapi úton történt, Ez a kép magán viseli a szüntelen átalakulás bélyegét, amely olykor bonyolulttá és néha nehezen érthetővé teszi azt Hosszú út, sok akarással, szenvedéssel, küzdelemmel vezetett gyermekkorom „vértanúk Istene az égben”-jétől a jelenlegi személyes és mindenkivel összekötő kapcsolatig. Alapvetőnek tartom azt, hogy személyiséggé válásom elválaszthatatlan istenképem kialakulásától, változásaitól. Gyermekkoromban a gyakorló katolikus környezet meghatározó volt. Ez egy természetes fogalmat alakított ki bennem. De szerettem volna mindig valami személyesebb kapcsolatot is Istennel. Úgy éreztem, hogy az imák csak monológok. Ez sokszor zavart és kétségeket ébresztett. Hovatovább még a kételkedéshez is elvezetett. Ennek ellenére sokat mondtam a szokásos, kötött imádságokat. — A serdülőkor reakciójaként a megcsömörlés következett be. Más utakat, felfogásokat kerestem. Míg így kalandoztam, érdekes módon a személyesnek meqélt korábbi kapcsolatforma megmaradt. Az Istent magamban kizárólagosnak éreztem Ebbe a kapcsolatba nem engedtem másoknak betekintést. Elmélkedtem, pontosabban: gondolkodtam. Úgy éreztem, hogy erre szükségem van, de nem tudtam megfogalmazni, hogy még mi hiányzik. Emberi kapcsolataim bővülésével egyre jobban igényeltem, hogy a korábbi élményeimet elfogadják és lelkesedjenek értük, hasonlóan, mint ahogy én tettem. A válasz gyakran egy mosoly vagy értetlenség volt. — Hogy lesz ebből Krisztussal való találkozás? ... Ki az a Krisztus, akinek egy pohár vizet adunk, ha még bennem sem szólal meg úgy, ahogy én azt elképzelem?... Vannak-e a világon olyan emberek és hol vannak, akikkel ilyen kapcsolat létrejöhet?... Belülről tiltakoztam a kétségek ellen, és még sok idő telt el, mire megoldódtak ezek a problémák. — Eljött az első találkozás egy keresztény közösséggel. Fokozta jelentőségét az a tény, hogy abban az időben alig nézte valaki jó szemmel fiatalok ilyen kezdeményezéseit. Ez jól összevágott életkori sajátosságaimmal és nagy lelkesedéssel vetettem be magamat. A szükséges érzelmi szálakat biztosította egy udvarlás is, amelyből végül házassáq lett. A belső élet megosztását a jegyessel, illetve a feleséggel természetesnek tartottam, de úgy, hogy mi ketten együtt állunk az Isten elé. Ebben még mindig volt valami szerepe a távolságnak. — Abban a közösségben váratlanul válság lépett fel, és a vége az lett, hogy szinte mindenki ment a maga útjára. Hol van akkor a Te országod? ... — A Gondviselés egy éppen megalakuló közösséghez vezetett Az ideális idők megfogalmazták a végsőnek hitt gondolatot: ez az egyedüli út az Istenhez. Egy könyv került a kezembe, amelynek mondatai sokszor napokig foglalkoztattak. Thomas Merton az imádságról írt. Nagy hatással volt rám. Először fogalmaztam meg, hogy ez „Ige". Nem mondott soha nem hallott dolgokat. Azt mondta, hogy Istenhez csak önmagunk és minden vágyunk elvetése után juthatunk. Valamiféle belső centrumról beszélt, amelyen át kellett mennünk. Eljutottam odáig, hogy még Istennel való kapcsolatomról is képe« lettem 254
