Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: "Belenéztem a napba" (Sík Sándor). (Közös úton Isten felé)

érez az egész élete iránt. Szóval egyszerűen nem érti, hogy Isten hogyan lehet ilyen jó hozzá. Hogy milyen jó lenne, ha mindenkin segíteni tudna, hogy igyekezzen több bűnt nem követni el. Valahogy ezekben a találkozásokban úgy teljesen át tudja adni magát. Valahogy úgy beszélgetni tud. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Olyan kegyelmet kap, hogy Isten ott van mellette és szinte érzi, hogy ott van vele Hallja a választ a feltett kérdéseire."

Lelkipásztori szempontból kell, hogy nagyon elgondolkoztasson bennünket ez a pár megnyilatkozás. A kort értenünk kell, és Isten evangéliumát, örömhírét a saját korunk nyelvén kell átadnunk. Mindezek a beszámolók, mind a helyes vagy helytelen karizmatikus, vagy szentlelkes mozgalmak az Isten-megélésekről beszélnek. A helyes irányok meg is találják, a helytelenek ideg-élményekkel próbálják elhitetni ezt az élményt. Ez a kor hangja. Személyi tanúságtételeket és szeretet élésének nagyszámú gyakorlását látva többen térnek meg ma, mint amikor csalatkozhatatlan észérvekkel „bizonyítottuk" Isten létét és a tudományunkkal próbáltuk felvilágosítani az ember értelmét. Nem szeretném a teológia egyetlen ágát sem leértékelni. Kell, főleg a híveket irányítóknak kell a világos látás, a helyes út ismerete, a Szentírás helyes értelmezése és a szellemek megkülönböztetésének pontos ismerete. Mégis a racionalizmusba belefáradt, ész-istenítésben csalódott ember a „misztikus" Isten megélésekben fog találkozni a személyes Istennel. Tudása mellett is benső csendre és mélységre lesz szüksége, hogy tudása élet legyen. Az ülő teológusokból térdelő hívőkké kell válnunk.

Mit tegyünk, mit tehetünk mi, lelkipásztorok és a híveink, ezeknek az isteni megszólalásoknak előkészítésére? — Gyermekeknél: A legkisebbeknél már megéletni kellene, hogy az „Atya" jelen van. Nem szentkép otthon a falon, vagy a templomban, hanem személy az Isten. Olyan, mint az édesapja. Imái, „szövegek" versfelmondásai helyett saját fogalmazásé, vagy szüleivel együtt fogalmazott Valakihez szólások legyenek. A fogalmak még nem lesznek itt tiszták benne, de a Hozzá szólás már „Személyhez" szólás lesz, egy kicsit már találkozás, természetesen az ő korának a fokán, szintjén. Szülők és lelkipásztorok ilyen alapozó munkája biztosítja egészen a serdülő korig a helyes imádkozást és egyben a találkozást a személyes Istennel. Itt persze elengedhetetlen a példaadás. A kicsi a mi szavainkból és a mi viselkedésünkből éli meg a Valaki jelenlétét. A szöveget eldaráló szülőt látva maga sem hiszi, hogy Valakivel beszél. Hiába mondjuk, hogy beszélgess Istennel, ha nekünk fontosabb a tévékrimi megnézése. Még az ima alatti kéz-, testtartásunk is beszédes lesz. Mózes arcán látszott, hogy találkozott Istennel, arca ragyogott. A gyerek tudat alatti énje innen kap „bizonyítást" a szavaink igazságáról, vagy csak „nevelő", neki utasítást adó parancs voltáról. A hittanórák imái sem állhatnak egy-egy Miatyánkból. A katekézist vezetőnek tudnia kell, hogy ahol ketten-hárman együtt vannak Jézus nevében, köztük van. Vele kell az órát kezdeni és befejezni, s így az óra anyagáról kell elbeszélgetni Vele. A „hogyan” imádkozása is tanúságtétel vagy elriasztás: kéz-, testtartása, szemei, áhítata, arca, szavai kiejtése... Tanúságtétel, hogy valóban találkozik Istennel, aki ott jelen van.

Ha kicsit növekednek a gyerekek, egy közülük, vagy akár mind külön-külön az óra végén összefoglalhatja és elmondhatja az óra tanulságát és kéréseit a jelen levő Istennek. De óra közben is lehetne egy-egy kis csendet tartani, felszólítva őket ilyen „találkozásra” elmondatva a csendben, magukban Istennek ígéreteiket, bánatukat stb. — A bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásakor rá kell kérdeznünk, mit jelent számukra imádkozni, hogyan gyakorolják és természetesen aktuális tanáccsal kell előrébb segítenünk őket. Már ebben a korban is talán a leglényegesebb tanács a gyakori „fohász” ima, az Istenhez felemelkedő, rá gondoló, véle egy pillanatra találkozó rátalálás. Aztán ezek továbbfejlesztése, hogy ilyenkor figyelje meg a lelkiismeretében hozzá szóló Isten szavát, mit is akar, mit is vár el most éppen tőle, s Vele együtt próbálja eldönteni cselekedeteit. Nagy szerencséje van a serdülőnek, ha nehéz fejlődési koráig már 10—12 év ilyen imádságos, személyes Isten-kapcsolata van. Külsőleg ugyan legtöbbször úgy tesz és szól, hogy e kapcsolat már nem áll fenn, hogy már nincs ilyen benne, olykor maga is elhiszi, de bajaiban, kísértéseiben, bukásaiban és csalódásaiban előbb-utóbb ezek a személyes találkozások visszatérnek és ezek teremtenek rendet és biztonságot bensejében A lelkipásztor itt, ki nem mondott, de eléélt példájával sokat segíthet. Ha őt becsüli, benne „eszményt" is talál. Emellett legokosabb, amit tehet, ha egy-egy közösségbe próbálja összeszedni ezeket a fiatalokat és „belop” közéjük egy-egy idejében lecsendesedett, kialakult imádságos korabeli embert is. Ennek hite lesz a többi előtt a jel, s mivé! ő már kialakult, problémáit már az imádságos Isten-kapcsolatában rendezni tudja, a többi korabeli is „ráharap" erre a megoldásra. Maga is visszatér, vagy elkezdi ebben a kapcsolatban keresni lelki felnövését, stabilizálódását. így juthat el a fentebb idézett fiatalok Isten-kapcsolatához. Mint mindent az e korban lévő ifjaknál, ezt is, parancs mentesen, felajánlott, elgondolkoztató, akaratukra bízva a döntést, tanácsként kell átadnunk. Sokat segíthet az előttük is kedvelt személyek, színészek, tudósok, sportolók, zenészek nyilatkozata, életpéldája. Ezekből egy nagy csomót úgy is kéznél kell tartanunk óráinkra is, más, velük történő beszélgetésekre is.

250