Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Megragadtam és el nem engedtem
És az egyetemi, főiskolai munkát kezdő fiatalok? Ha ilyen, előbb említett érettséggel jönnek, aránylag könnyű dolgunk van, segítenünk kell a további elmélyedésre. Lelkivezetésünk itt hosszas és lelkes beszélgetéseket kíván, át kell segítenünk ugyanis az abbahagyás kísértésén is, meg a megunás, sablonossá válás veszélyén is. Óvnunk kell őket a helytelen, hamis, csak érdekességet, sokszor csak idegélményt jelentő újdonsághajhászástól. Saját szavainkat igazoltathatjuk itt is a jó közösségbe gyűjtéssel. A többiek, korukbeliek véleménye, gyakorlatának fel-feltárulkozása megnyugtatja, a helyes irányban megtartja őket is — Ha viszont most kezd felfigyelni az Istenre: segítenünk kell a helyes istenkép és helyes imádságos találkozások kialakítására. A vizsga előtti „izguló" könyörgések még csak önzések legtöbb esetben, nem pedig találkozások istennel. Csak a hatalmas, csodát is tenni tudó „Isten-szolga” igénybevétele ez. Nálunk is, sőt a kicsit idősebb, de még nem öreg emberek elé is oda kell állítanunk a Krisztustól tanult imádságot, a Miatyánkot. Benne találhatják meg a találkozás feltételeit. — Atya! Az Isten új neve és számunkra „lényege" is. Pontosabban apácska, apuka, édes jó apánk. Nem csak az enyém! Nem sajátíthatom ki! Ahogy megszólítottam, találkoztam Vele és ahogy Rá nézek és Ö rám, elfelejtek minden mást. Már az Ö ügye a fontos számunkra is: megszentelni az Ö nevét, terjeszteni az Ö országát, vágyunk, hogy legyen meg az Ö akarata, hiszen ezért oly nagy a boldogság és oly zavartalan minden a mennyben! Igen, a kenyér is előjön, hiszen élnünk kell, de csak mint Krisztus tanított, mára. Nem akarunk 1000 évre bebiztosított kenyeret, gazdagságot, egészséget, még földi életet sem. Megbízunk benne, hiszen Atyánk! De mindjárt izgat a kettőnk közötti kapcsolat: megronthatja a bűn vagy később megronthatja a bűnre vivő kísértés és a gonosz. Nézzük Őt és lassan halljuk ebben az ő országában, ügyeink keresésében mi is lesz a feladatunk, sőt mi lesz az én feladatom. És kimondom: vállalom! Vállalom, mint Mózes! Ha egyszer-egyszer így, akár fél óráig is vagy egy-két óráig is mondogatom azt az egy Miatyánkot, így tudom elmondani, találkozom Vele Elfelejtkezem magamról és csak Őt nézem. Ó tölti be életemet. Vele kell megbeszélnem cselekedeteimet, egész életemet, mert ő a Nagy, a Bölcs, az Erős és Ő az Atyám! Én meg mindinkább Rá építő, Benne egészen megbízó gyermeke. Ha egy-egy ilyen találkozással teli nap „sikerül", béke és nyugalom lesz a Vele találkozó ember élete. Több békét tud sugározni a környezetére és lassan ragyog az arca, mint Mózesé, amit ő nem vesz észre, de a többiek igen! Jellé válik, aki észre sem veszi, de küldetést tölt be, benne ráismernek az Istenre. Az öregek? Idős néni gyónásában panaszkodott egyszer: „Tudja, nem tudok imádkozni. Ha elkezdem a Miatyánkot, összezavarom. A Hiszekegyet már elkezdeni sem merem.. Biztatom: „Mondja el az örömét, baját az Istennek, úgy mint a szomszédasszonynak szokta elmondani!...” Rám néz elcsodálkozva, mint aki nem tud hinni a fülének és csak ennyit kérdez: „Hát szabad?" Évtizedekig élt és imát mondott anélkül, hogy igazában találkozott volna az Istennel. Anélkül, hogy ki merte volna mondani egy valóságos élő Személynek, ami a szívén van Nem tanították meg találkozni, csak imaszövegeket ismételni. Felszabadultan távozott és hálás köszöngetések között jött vissza legközelebb. Van, akit már nem lehet kimozdítani, van aki maga fél kimozdulni és segítenünk kell, hogy meginduljon ezen az úton, és vannak, hála Istennek, nem kevesen, akiket már előbb, emberi beavatkozások nélkül is, maga a Szentlélek tanított meg elmélkedni, szavakkal vagy szavak nélkül is „együtt- lenni” az Atyával. És általában: Ez rendes körülmények között, rendkívüli kegyelmek nélkül a számunkra elérhető végső állomása is a találkozásoknak. Amíg a szerelmesek sokat beszélnek, még nem igazi a szerelmük. Amikor már a szó nem tudja kifejezni, amit éreznek, félórákat, órákat ülnek kéz a kézben egymás mellett szótlanul, de tele a szívük a másikkal, ekkor szeretik igazán egymást. Ez az arsi plébános paraszt bácsijának állapota: „Én nézem őt, ő meg néz engem.” A csend beért, már nézni is elég őt és betölti csendünket, szívünket. Békét és igazi felejthetetlen boldogságot ad. Gyulay Endre MEGRAGADTAM ÉS EL NEM ENGEDEM Milyen megrökönyödéssel járna, ha az eskető pap a szokásos kérdés: „Szereted-e az itt jelenlévőt?" után újabb kérdéssel állna elő: „Miért szereted őt?” Milyen értetlenül nézne a házasulandó: Miért?... Miért?... Hát csak rá kell nézni, igazán szeretnivaló! — Az elképzelt esküvői jelenet értetlenségével találkoztam néha a meghívottak részéről. Nehéz is 251
