Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: "Belenéztem a napba" (Sík Sándor). (Közös úton Isten felé)

az Úr mintha meg akarná mutatni, hogy mennyire semmi vagyok és mégis úgy érzem, hogy állandóan figyel és rajtam tartja tekintetét. Viszont a magam részéről szintén ezt érzem Felé. Még hogyha nem is arra megyek amerre kéne, de azért félszemmel nézem, nahát, én most erre megyek, de ha nem jó, úgy is meg fog állítani és úgy érzem, hogy vezet az úton. És az egész csak abból áll, hogy valami úton-módon megtalálom Őt, magamhoz közel érzem. Érzem, hogy Ö segített rá, hogy egymásra találjunk. És ilyenkor úgy érzem, hogy nem is vagyok a földön, mert olyan jó Vele együtt. Aztán meg újra elenged. Nagyon érdekes, előre félek már, hogy ma már megint magam csinálhatom a dolgaimat, mert elenged. És ez mindig addig megy előre, amíg én biztos, hogy nem jó útra tévedek, vagy haladok tovább, de akkor már nagyon érzem a közelségét, hogy figyel rám, de akkor már nem olyan a kapcsolatom Vele, hogy: Teérted mindent.. Nagyon tudom a közelségét, de ezt arra használom fel, hogy még pörölök is vele: Persze, mert már megint nem segítesz, megint itt hagytál. Tulajdonképpen Rajtad múlik minden, mert akkor nem kerülhettem volna ide és tudd meg, hogy én most erre fogok menni és majd ha Te akarod, visszaviszel ... Szóval tulajdonképpen akkor is megvan bennem a teljes ráhagyatkozás. Vagyis meg fog állítani, ha túlzásba vittem, és valahogy úgy érzem magam, mint amikor az ember szaladni akar, és egy nagy kéz megfogja a fejét és azzal tartja vissza, de ő csak szalad, szalad, nem látja már be, hogy egyhelyben áll, nagy konoksággal. Végre elfárad és ez a kéz visszaterelgeti: gyerünk csak visszafelé és akkor kezdem újra ... És az újrakezdés fáradtan megy, hisz elölről kell kezdeni. A kapcsolatot sokszor egy barátságnak érzem, azaz hogy az egy olyan klassz dolog, akkor mindig bízom, amikor én hidegülök el, akkor is, hogy egyszer úgyis bele kell szólnia, egyszer úgyis kell hozzám jönnie, vagy hívnia Ez a bizalom, talán csak ez tartja bennem a lelket." — „Főiskolás koromban, nyári kiránduláskor az autóbuszunk karambolozott. Találkoztam a halállal. Én életben maradtam. Valaki azt mondta akkor: .Életben maradtál, veled Istennek terve van!' - Ez engem úgy fejbe vágott, hogy... szóval akkor... Később munkahelyemen olyan egyedül voltam. De ott volt a Duna A természet nyugalma. Mindig Ő adott ott megnyugvást. — Az új helyemen fél év sem telik el, sok-sok ismerősöm lesz, akik szintén Istennel vannak együtt. Hol bennük én, hol bennem ők találkoznak Istennel."

„Nem tudom, mikor kezdődött e kapcsolat Istennel. Az idő haladtával egyre több eszmét kap az ember és egyre inkább tudatossá válik ez a sok minden, és egyre jobban Istenhez közelebb hoz. Ha az ember ezt a tudatot megkapja, megkapja hozzá a küzdelmeket, szenvedéseket is. Meg a segítséget is. Sokszor elég csak ennyit mondani: Istenem, és máris megnyugszom Benne. Máskor meg hiába volt a sok lelki szenvedés, nem válik közelivé ez a kapcsolat... Az ember lassan másra sem vágyik, mint Vele találkozni: Istenem szeretlek. És legfontosabb kérés is ez kell, hogy legyen.” — „Találkozni Istennel, mit jelent? Nagyon sok jót is meg rosszat is. Rám kellemetlen, amikor fejbecsap Isten, ezért rossz. Viszont utána valami nagyon jó jön. Azt is megfigyeltem, az igazi találkozás Istennel az ... szóval akkor érzem meg Istent, hogy ha átlépek önmagomon, elhagyom önmagamat, már egyáltalán nem önmagomra gondolok, hanem., ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kiszélesedik a horizont, mint hogyha átfognám és épp az a konkrét dolog, amiben megtapasztaltam Istent akár jó, akár kellemetlen, mindig másként látom azt a dolgot, mint ahogy eddig láttam. Tehát pl. haragszom valakire. Egyszer aztán fejbevág az Atya és lelkemben meglátom, miért hülyeség, amit csinálok. Akkor már nem arra gondolok, miért haragszom, hanem, hogy a másik most mit érezhet. Akkor örülni tudok, hogy mi van a másikkal. - Egy-egy bűn után egyszer csak meglep a kegyelem. Valami nagyon jó érzés fog el, és valami végtelen bizalom.” — „Van olyan, amikor az ember akarja, hogy találkozzon az Istennel, megpróbál odafordulni, de én azt tapasztaltam, hogy az olyan igazán élményszerű találkozásokat nem lehet akarattal elérni vagy kicsikarni, hanem bizonyos fokig olyan mint a szerelem, úgy rátör az emberre. Addig is lehet magyarázni, hogy itt az Isten. Meg biztos, hogy adott esetben segít Meg meg is lehet tenni, de az igazán nagy, az teljesen véletlen. Én a leglehetetlenebb helyeken, pl. gimnazista koromban a torna órán szaladgálás, rohangálás közben éreztem oktalan örömet Amikor az ember az Istennel találkozik, legalábbis én, akkor tudok örülni a saját létemnek, akkor úgy tele vagyok hálával az egész világ iránt, szépnek látom az egész világot. Túlcsorduló örömet érzek. Ezt tudtam megtapasztalni egy-egy műalkotásban. Emlékszem az athéni Nemzeti Múzeum teljesen pogány szobrai között legszívesebben letérdeltem volna imádkozni. Olyan fantasztikus volt. Azokból a szobrokból áradt, hogy van Valaki a világban, aki mérhetetlenül több, mint amit szavakban vagy materiálison ki lehet fejezni.” — „Azt hiszem az első találkozásom Istennel gimnazista koromban volt egy nagyböjti lelkigyakorlaton. Ezek a találkozások számomra mindig megfoghatatlanok. Olyan hirtelen tör az emberre, hogy nem is tudja megmagyarázni. E lelkigyakorlaton a bűneim iránt egy olyan benső megbánást éreztem, elfogott a sírás, nem tudtam abbahagyni... hogy én ilyen vagyok, és miattam is ... Ez számomra felemelő érzés volt. Egyetemi városomban pedig sok ilyen találkozásom volt Istennel. Ezeknél az ember olyan irtó nagy hálát

249