Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bán Endre: A vallási átélés mint lelkipásztori probléma

hogy a „kiválasztott" személy belekényszerül szerepének végigjátszásába, ami vagy túlzásokba vagy végül összeosuklásba torkollik.

— A szabadság bálványozása. Az igazi istenélmény mindig felszabadító, tiszta élmény. Isten az üdvtörténetben is szabadítóként jelenik meg. De a felszabadításnak célja van! Általa az ember kinő bilincseiből, hogy új életet élhessen. A mai fiatalok, akik amúgy is a szabadság bűvkörében nevelődnek, könnyen megrekednek az istenélmény felszabadító hatásánál. „Csak semmi kompromisszum!" — mondják. Minden alkalmazkodás a környezethez, minket körülvevő személyekhez árulásnak tűnik a szemükben. Csak a „színtiszta” szabadságban hajlandók meglátni az istenit. — Egy fiatal pap megkérdezte az első hittanórán kis hit- tanosait: „Kit küldtek ide a szülei?” — Mikor a gyerekek feltették kezüket, a káplán kijelentette: „Ja, ha ti nem magatoktól jöttetek, hanem szülői parancsra, akkor nem is tartok nektek hittant."

— A kezdeti megtérés árnyoldala. A metanoia, megtérés jelszóvá, divattá lett. Kétségtelen, hogy ma a legtöbb fiatal, de sok felnőtt is valamilyen megtérés által kerül Isten közelébe. Ez mindjárt a kezdetnél döntést hoz magával, s ennyiben értékesebb az átvett, hagyományosan kapott vallásosságnál. De ez sem problémamentes A modern kor felgyorsult életritmusa s a mai ember türelmetlensége folytán sokan a megtéréssel lényegében elintézett- nek vélik az Istennel való kapcsolatot. Ki beszél ma a via purgativa, illuminativa, unitivá hosszadalmas folyamatáról? Ki igyekszik ma tudatosan csiszolgatni egyéniségét, lefaragni bűneit, erényeket gyűjteni, éppen az Istennel való kapcsolat érdekében? Hiszen ő már megtért, részesült a Szentlélek keresztségében! Sok fiatal úgy érzi, hogy a megtérés felhatalmazza őt arra, hogy most már tegye azt a jót, amihez éppen kedvet érez. A tanulást, szülők iránti szeretetet nevetséges, bosszantó apróságnak érzi a megtérés nagy valóságához képest. A megtéréssel lezártnak érzi saját átalakulását.

— Az öncélúság. Főleg a keleti meditációs módszerek, technikák átvevőinél tudatos az önmaguk kibontakoztatására való törekvés. Azért elmélkednek, vezekelnek, hogy önmagukra találjanak. Nem Istenre, nem is az embertársra! Ez a kísértés elkaphatja a vallásos embert is. Az istenélmény lendülete magasabb szintre emeli az embert. Isten valóban igazi énünkhöz akar elvezetni minket, de az igazi énünk a szeretetben beteljesedő létünk. Mégis sokan megrekednek az önző „beteljesülésnél”: keresik az istenélményt, hogy jobban önma- guké lehessenek. P Bosse írt a Diakonia folyóirat júliusi számában egy fiatalemberről, aki összetört tükörcserepekből próbálta összeállítani saját igazi képmását, s csalódását fejezte ki azért, hogy a vallás ebben nincs segítségére.

A LELKIPÁSZTOR FELADATA. Tömören így foglalnám össze feladatunkat: az „isteni" Istent kell megmutatnunk az istenkereső embernek. A fenti és egyéb, nem említett problémák abból adódnak, hogy emberszabásúra zsugorítjuk Isten képét. Ezt a miniatürizált képet kell kitágítani, illetve nyitottá tenni a végtelenségig való tágulásra. Én egyénileg a következő utakat tudom ennek érdekében megjelölni.

— Pluralizmus. A kizárólagos formák, gyakorlatok, személyek kísértésével szemben tudatosítanunk kell, hogy Istent egyetlen teremtmény sem fogadhatja be. Azért van ez a gazdag világ a maga változatosságával, hogy valahogyan tükrözhesse a végtelen Isten gazdagságát. A másik ember más-volta nem lehet bosszúság forrása, hanem örömforrás, mert benne Istennek egy másik tökéletessége figyelhető meg. Aki nem hajlandó elfogadni a másik, másfajta embert, vallásos formát, az egyben Istenről is lemond. Sőt, nemcsak lemond róla, hanem ellentétbe is kerül vele — Ezért templomunkba sűrűn hívok vendég előadókat, külön kérve őket, hogy az ő ismereteikről, tapasztalataikról, gyakorlataikról számoljanak be. Nehogy azt higgyék híveink, hogy csak az az igazi vallásosság, amit nálunk tapasztalnak. Hadd érezzék meg, hogy a valóság — és a Teremtő — mérhetetlenül gazdagabb, mint amit egyetlen helyen észreveszünk belőle.

— A teremtett világ megismerése. A világ képeskönyv, amely illusztrálja az elvont gondolatokat. A zsoltáros, a remeték, a magányba vonult szerzetesek a teremtmények szemléletéből tettek szert élő, érzékekbe hatoló istenismeretre. Ha a régi, felszínes ismeret a világról olyan sok vallásos ihletet szült, a mai természettudomány által feltárt világ még csodálatosabb, hatalmasabb Teremtő képét állíthatja elénk. Elvont teológiai, filozófiai kifejezések helyett a „kövek kezdenének el kiabálni". Ma újból divatba jött Szent Ferenc Naphimnusza, de kevéssé gondolunk arra, hogy a mai természettudomány világképe alapján is lehetne hasonlót írni. Milyen pompás pl. Cardenal 18. zsoltárja:

„A Dorado Sigmája ragyog, mint háromszázezer Nap, az Orion Alphája, mint huszonhétmillió Nap, ötvenmillió kilométer átmérőjű az Aldebaran, a Lant Alphájáról háromszázezer évig jut el hozzánk a fény, és a Csónakok-köde kétszázmillió fényévnyire van.

Az Ö kezét áldják mindannyian."

246