Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bán Endre: A vallási átélés mint lelkipásztori probléma
Ki olyan, mint az Isten? - ez az istenélmény egyik megtapasztalása. Az öntelt fiatal megérzi Isten szentségét, sírni kezd és megtér. A szorongatott, sodródó ember átéli Isten rendít- hetetlenségét, s kigyógyul félelméből. Az öngyilkossággal kacérkodó rádöbben, hogy saját élete nem az övé, hanem az élet Uráé stb. Az istenélmény másik jellegzetessége a személytelen, arctalan valóságok mögül felbukkanó személyes Isten, Az ember megrendültén ismeri fel, hogy van Valaki, aki törődik vele, aki tud róla, aki szereti őt, akinek kezében összefut minden szál, s aki éppen ezért intézkedik is vele. — Ez a leggyakoribb tapasztalatunk Istenről. A vizsgán szerencsésen túljutott diák, a veszélyes betegségből felgyógyult beteg, a bajból kimenekült ember megérezheti: Valaki gondot viselt rá. - A mai elmechanizált korban, a széteső emberi kapcsolatok világában szinte kinyilatkoztatásként hathat az emberre ez a személyes, mély közelség, amit Isten éreztet. Ebben az élményben az ember nemcsak Istent, hanem önmagát is felfedezi De fordítva is járható az út: ha a külső tevékenység lázából, a lárma összesűrűsödött közegéből kitörve önmagunkra találunk, szembe találhatjuk magunkat Istennel. Egy esküvőre jelentkező fiatalember közölte, hogy sohasem járt hittanra. Kérdésemre, hogy hisz-e Istenben, határozottan válaszolta, hogy igen. Bár ezt csak udvariasságnak gondoltam, az oktatás során kiderült, hogy valóban hisz. Kíváncsian kérdeztem meg, hogy miként jutott el az istenhithez. Válasza meglepő volt: a karate által. A karatéban először sportot látott, később észrevette benne a meditációt, a belső világot, s felfedezte a belső világ erőit. Saját lelkének megtapasztalása elvezette a tiszta szellemi világhoz, Istenhez. NEHÉZSÉGEK. — Werfel a Jeremiásról szóló történelmi regényében igen mély hasonlattal érzékelteti az isteni közeledés kockázatát A prófétát ellenfelei bedobják Jeruzsálem szemétgödrébe. Jeremiás az első borzadás után feleszmél: „Jirmijah szörnyű állapota a trágyagödörben mindenképpen megfelelt az isteni szó szörnyű állapotának, amikor új meg új próbálkozások során mindig leszállt a földre, hogy megmentse Izraelt, s meghallgatás híján mindig el kellett pusztulnia. Jirmijah bizonyosra vette, hogy a ganéjból áradó undor csupán gyenge visszfénye az isteni utálkozásnak, amelyet a szellem mocska idézett fel: — a hite- hagyás, hűtlenség, bűn, bálványimádás, a sok förtelem, az isteni szeretet elárulása, — mindaz, ami tajtékzó gyűlölettel hagyta cserben az Úr ősi és legelső örömét. És amikor mindezt végiggondolta, akkor a gödörbe hajított hirdető így, térdig a szennyben állva, egyszerre tele lett áradó részvéttel a szenvedő Irgalmazó iránt, s forró áhítattal emelte feléje karját a mélységből." — Mivé lesz az istenélmény kegyelme az ember kezében? Minden lelkipásztornak voltak már problémái olyan hívekkel, akik megtapasztalták Isten közelségét. Én a következő nehézségekre bukkantam rá eddigi munkám során. — Meghatározott formák abszolutizálása. Izajás látomásában a megjelenő Or „köpenyének szegélye” betölti a templomot. Nem az Úr tölti be, hisz Öt semmiféle templom nem képes befogadni. A mi istenélményeinkben is lelkünk parányi templomában csak az a csöppnyi „szegély” a mienk, amelyben az Abszolútum foghatóvá vált számunkra, s mi aztán hajlamosak vagyunk ezt a szegélyt szorongatni úgy, mint a megragadott Abszolútumot. Abszolutizálni akarjuk azt a belső élményt, azt az imamódot, azt a keretet, amelyben Isten egyszer belépett az életünkbe. Ez komoly dilemma az ember számára! Azért, amit eleve relatívnak, jelentéktelennek látunk, nem tudunk lelkesedni. Nem mondhatjuk senkinek: „feszítsd meg az erőidet, hozz áldozatot ezért vagy azért, bár ez igazában nem is olyan fontos!” Csak így biztosíthatjuk, lelkesíthetjük magunkat és másokat: „Hallatlanul fontos, hogy pontosan ezt imádkozó, hogy pontosan ilyen környezetben, ilyen testtartásban imádkozz stb.!" De viszont igaz ez? Igaz az, hogy annyira fontos a meghatározott keret? Hogy Isten csak abban található meg? Nem lesz így bálvánnyá az istenkeresés módja? — Mikor az ember meghatározott formákhoz ragaszkodik, tulajdonképpen az az igénye fejeződik ki, hogy valamilyen formában érinteni, ölelni akarja az Abszolútumot. Ez az igény tisztességes, hiszen Isten a megtestesüléskor ezt az igényünket is ki akarta elégíteni, mikor foghatóvá tette önmagát. De vigyáznunk kell! Egyrészt kívánhatjuk Isten „megérintését”, másrészt tudnunk kell, hogy az, amiben érintjük Öt, nem azonos Övele. — A szubjektív elem túltengése. Nemcsak egy forma, hanem egy személy is alkalmas lehet arra, hogy benne valamiképpen az Istent érintsük. A rajongók a történelem folyamán mindig egy-egy személy körül csoportosultak. Mivel a .személy élő valóság, az általa képviselt eszme elevenebb, sodróbb, igazabbnak tűnő, mint egy intézményesen képviselt eszme. Ebben az összefüggésben érthetők meg a szolgálati papság körül évtizedek óta folyó viták. Nemcsak arról van szó, hogy mi a szerepe a hivatali papságnak és mi egy karizmatikus vezetőnek, hanem a hivatali megjelenés hitelességét vonják sokan kétségbe. Éppen a személyes istenélményben részesültek eshetnek abba a kísértésbe, hogy nem érzik igazi isteni küldöttnek azt, aki — szerintük — egy személytelen hatalom és szolgálat (papi rend) hordozója. — Az intézményes elem elutasítása mellett a szubjektivizmus azt a kockázatot is magában rejti, 245
