Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bán Endre: A vallási átélés mint lelkipásztori probléma
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK A VALLÁSI ÁTÉLÉS MINT LELKIPÁSZTORI PROBLÉMA Az utóbbi évtizedek vallásosságára mind erősebben nyomja rá bélyegét az, hogy a hívek, főfeg a fiatalok valamilyen erős, mély élmény hatására kerülnek Isten közelébe, s ez az élmény meghatározza vallásosságukat. A vallási átélés a bensőséges közösség-élménytől a könnyes megtéréseken át egészen a nyelvek adományáig terjedhet, színes skáláját nyújtva a különböző vallási típusoknak. Ez aztán alaposan feladja a leckét a lelkipásztoroknak: hogyan értékeljék híveik vallási élményeit, s hogyan irányítsák a saját élményeikhez kötődő embereket. Bevezetőben két rövid megjegyzést kell tenni: — Az Istennel való közvetlen találkozás lényegében minden korban azonos, tévedés és kár volna tehát a mai jelenségekben valami modern dolgot látni. Kár volna a régi vallásosság nevében elutasítani az új utakat, hiszen ezek örök utak, de ugyanúgy kár lenne az új utakat járóknak fölényesen lenézni a hagyományos vallásosságot. (Ha az istenélmény lényegesen más lenne koronként, akkor a Szentírást sem haszálhatnánk, hisz elég régen íródott!) — Az igazi istenélmény mindig kegyelem, tehát Istentől veszi kezdetét. Ezért nincs és nem is lehet „technikája”. Mikor olyan egyházi és világi személyeket kérdeztem módszerükről, akik sokakat vezettek Isten felé, a legtöbben vonogatták a vállukat, s nem adtak „használható" válaszokat. Egyikük, aki sok tévelygő és töprengő lelket segített lelki megújulás és béke felé, nyíltan megmondta, hogy imádkozik és imádkoztát az illetőkért, s aztán bevárja Isten beavatkozását. AZ ISTENÉLMÉNY KARAKTERE - Két alapvető meglátást, megtapasztalást jelent az Istennel való élményszerű találkozás. Az egyik az, hogy a felszínes, változó dolgok mellett létezik egy legfőbb, végső és abszolút Valóság, s ez a Valóság kiemelkedik a dolgok hálójából, amelyek az ő jelenlétében elhalványulnak. Az istenélmény másik tapasztalata a dolgok, események mögött rejtőző, bennük működő Valaki, aki most szembenéz az emberrel. Az élő, személyes Isten megtapasztalása ez. Mindkét tapasztalás ennek a végső, személyes Valóságnak nemcsak a létét, hanem jelenlétét is érezteti az emberrel. Az átélés lehet negatív, illetve pozitív. Az előző esetben az ember megtapasztalja saját végességét, vereségét, kiúttalanságát olyan fokban, hogy az már az Isten után kiált. A pozitív átélés az ember csődjétől függetlenül hozza meg Isten tündöklő közelségét. - Egy alkalommal templomi esküvőre jelentkezett egy tíz éve polgári házasságban élő pár. Mikor lépésük okát kérdeztem, az asszony így válaszolt: „Olyan borzasztóan élnek az emberek, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni. Annyi önzést, hazugságot és durvaságot látok magam körül, hogy rájöttem, valami kiutat kell keresni ebből. A férjem hasonlóképpen gondolkozik.” Előzőleg sem a férfi, sem a nő nem kapott semmilyen vallási nevelést. — Hasonló ehhez annak a 14 éves lánynak a szava, aki a Ben Húr film megnézése után ezt mondta: „Most látom csak, hogy milyen őrülten is élünk!” Az Isten ezek előtt az emberek előtt úgy jelent meg, mint a fojtogató valósággal szembeni Más-valóság, ahol a lényeg éppen a „Más-ság”. Az illető még nem tudja pontosan, milyen is Isten, de az erkölcsi kudarc már Öfelé sodorja. Ez a mást, szebbet keresés nagyon sok esetben forrása, előkészítője az istenélménynek. — A következő példa az istenélménynek inkább pozitív oldalát illusztrálja. Egy elvált fiatal- asszonynak két kislánnyal lehetősége adódott, hogy hozzá menjen egy elvált férfihez. A lehetőség nemcsak elméleti volt, hanem munkahelyi ismeretség, majd munkahelyi szerelem gyümölcse. Mivel az asszony vallásos nevelést kapott, a felkínálkozó polgári házasság lelkiismereti problémát okozott neki. Hosszú vergődés során próbálta megtalálni a helyes választást: hol így, hol úgy látta helyzetét, s azok, akiktől tanácsot kért, nem tudtak egyértelmű és biztos választ adni. Saját szerelmes szívének szava, gyermekei érdeke, a jövőbeli magánytól való félelem, a szeretett férfi java, lelkiismereti gátlásai, — mindezek állandóan gomolyogtak benne. Aztán jött egy imádságos óra, amikor megérezte Isten nagyságát Rádöbbent, hogy a lelkét szétfeszítő érzések, s ő maga is milyen parányiak Isten előtt. A belsejében kavargó, szédítő körhinta megállt, valami csodálatos nyugalom szállt belé, miközben tudatosan helyezte magát abba az óriási Kézbe, amelynek arányait megsejtette. 244
