Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Gondolatok az ember-Isten kapcsolatának lélektanáról

csupán, hanem jelek, felhívások Minden élethelyzetben kihívás: Isten melletti vagy elleni döntésre.

A kérdés csak az: felfogjuk-e, befogadjuk-e ezeket a jeleket s mindazt, amit kinyilvánítanak, vagy láttatlanba, hallatlanba vesszük. Utóbbi esetben vak tények, melyek nemhogy az Isten-ember kapcsolatot nem építik, de semmiféle hitet sem táplálnak. A lelkivezetés feladata, hogy a szívet rávezesse a történések, találkozások kódolt üzenetének megfejtésére, arra a misztikára, amelynek keretében Istent evilágion, a napi életbe testesükén tapasztaljuk meg. — Ahhoz, hogy ezt a munkát jól végezhessük, tudnunk kell, mi teheti érzéketlenné a lelket Isten feltárulkozásának felismerésére: a „szív keménysége", a magunkra-zárulás, aminek biztos jele az embertársak problémái iránti fogékonyság hiánya. Az evangélium világosan megmutatja, hogy mindazok, akiknek a lelke megkérgesedett, érzéketlenné válnak mindazzal szemben, ami vagy aki kiragadhatná őket önmagukból és új életkezdethez vezethetné, Azok viszont, akik nyitott szívűek, képesek megérteni mindazt, amit Isten testvéreik által akar nekik mondani; ezért el tudnak jutni odáig, hogy szakítsanak a régivel, vállalják, amit Isten azokon keresztül, akikkel nap nap mellett találkoznak, $ főleg Krisztuson keresztül kinyilatkoztat számukra. Az élet úttá válik, — az igazság felé, sőt az Élet felé vivő úttá.

ISTEN LELKE BENNÜNK. Istent azonban nemcsak külső világunkban, hanem bensőnkben, önmagunkban is megtapasztalhatjuk. Az evangélium antropológiájában az élet mint „locus theologicus" mellett a másik döntő mozzanat: a bensőség, az ember öntapasztalata.3 „Úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja balkezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtekben maradjon. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked" (Mt 6,3—4) — foglalja szavakba Jézus az Istenről való tapasztalat-szerzésnek ezt a legintimebb formáját Isten nem áll „kívül" az emberen, mint a hatalom képviselője a másik fölött. Nem uralkodni akar fölötte, még kevésbé kisebbíteni vagy megsemmisíteni. Még az sem teljes kép róla, ha azt mondom: a természet erőinek Ura, a társadalmi struktúráké, vagy: a történelem célpontja. Többről van szó. Életünk legbelső középpontja. Legbelül van valamennyiünkön, mint létezésünk értelme. Öf megtalálnunk annyi, mint önmagunkat megtalálnunk, végtelenség utáni váqyunk végső lendítőerejét felfedeznünk.

Az Istennel való kapcsolat tehát szüntelenül kört fut be Istentől Istenig. A szívünkben rejtőző Istentől, aki a teljesség utáni vágyat belénk programozta, — Istenig, aki Jézus Krisztusban közénk jött, hogy az ember legbelső törekvését betöltse. Egyszerre várakozás és beteljesedés, az embernek Isten utáni sóvárgása és Isten hozzánk hajlása. Ez az, amit az Újszövetség így fejez ki: Isten Lelke működik bennünk. Nem úgy hat ránk a Szentlélek, ahogy egyik fizikai erő a másikra, kívülállóként, kényszerítőleg, hanem mint legbelső sajátunk, egyúttal azonban szabadságunknak távlata. Az ember kitérhet előle, lázadhat a Szentlélek ellen, akkor azonban útja az emberi élet elsötétülése felé, értelem nélküliségbe vezet. Ha viszont kinyílunk a bennünk sóhajtozó Szentléleknek, belső fénnyel telünk el, végre egészen önmagunk leszünk, olyan létezést mondhatunk magunkénak, amelyen nem fog már a halál foga sem. _ . ,...7 I#!jdO

A TAPASZTALÁS SZAVAKBA FOGLALÁSA. Az Isten-ember-kapcsolat lélektanához alapvetően hozzátartozik, hogy az Istenről szerzett tapasztalás szavakba kívánkozik, nyelvi formákban szeretne kifejeződni, egyszóval: imádsággá válik. Ha azt mondom: „hiszek”, nemcsak „elhiszek" egyes tételeket, hanem azt vallom vele: „hiszek Neked, Istenem!” A hitnek tehát eleve ima-szerkezete van, az imádság pedig „beszélő hit”, az Istenről nyert tapasztalás szavakba foglalása (még ha nem is kizárólag „szóbeli imádság" formájában). Az imádságban felelünk vissza Istennek hitre szólító szavára, a külső jelekben s belső világunkban feltárul— kozó jelenlétére.

Ügy is fogalmazhatunk: az imádságban tapasztaljuk meg leginkább Isten személy-voltát. Mert ha ma már nem is hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Istennel való viszonyunkban van valamilyen személytelen, helyesebben: személyen-túli elem, több, mint ami horizontális személyes kapcsolatainkat jellemzi,4 azt sem tagadhatjuk, hogy Krisztus én-te kötelékben hozza közel hozzánk Istent, az általa megélt párbeszédet örökíti ránk. Éppen ezért jogos az a megállapítás is az igazságról, ami Av/lai Szent Teréz kedvenc kifejezése volt: az imádságban olyan kapcsolatra lépünk Istennel, mint egy jóbaráttal. Ahogy egy-egy baráti kapcsolat létrejön, elmélyül, esetleg válságokon megy át, mégis egyre teljesebbé válik, így Istennel való kapcsolatunk is éppen az imádságban válik egyre bensőségesebbé, állja ki az idők próbáit, jut el teljes, kölcsönös kitárulkozásig. Ilyen értelemben az imádság magában foglalja és felül is múlja személyes kapcsolataink dinamikáját.

Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy az a párbeszéd, amelyet Istennel, mint mennyei Atyával folytatunk, maga is része annak a párbeszédnek, melyet Krisztus kezdett Atyjával s amelyet a Szentlélek, mint „dialogikus lény” pecsétel meg. Az imádságban belenövünk az Istenen belüli személyes kapcsolatokba, az én-te párbeszéd mi-párbeszéddé szé236