Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Akik megtapasztalták az Istent
és úgy nyilatkozik meg, ahol és ahogyan minden más dolog föltárul és előfordul, azóta minden tünékeny órának teljessége van, amelyben hozzám szólnak és én válaszolok. A vallás olyan egyszerű, mint minden más dolog, mint az egymás között fölmerülő lehetőségek egyszerűen megélt mindensége; itt van a helye a legfölségesebbnek. Ha imádkozol, nem távolodsz már el ezzel az életedtől, hanem éppen életedre gondolva imádkozol. És ha még arra is vállalkozol, hogy a szokatlan és rajtaütésszerű dolgokban is meghalljad a fölülről jövő hívást, fölszólítást, fölhatalmazást és küldetést, akkor is a te törékeny életed darabkájáról van szó. Ez a pillanat sem kivételes, hiszen múltadra támaszkodik és életed még hátralévő maradékára irányul. És ekkor sem nyel el semmilyen megfoghatatlan teljesség, és ekkor is kell akarnod ezzel a szövetséget" (i. m. 58—61. o.). Tizenhét életrajzi töredéket villant föl Buber életéből (pl. az anya, a nagymama, a beszéd, az iskola, a fa, a ló stb.) és mindegyik, mihelyt megértette, fölfogta értelmét, Istenre nyíló ablak, az Istennel való találkozás egyszerű alkalma, az Istennel való párbeszéd lehetősége. Ahogyan érlelődött élete, úgy mélyült Istennel való kapcsolata. Minden dolog, esemény, személyes találkozás elemi módon érintette meq Buber lelkét. Főképpen azt tartotta csodálatosnak, hogy megszólíthatok vagyunk és meg tudunk mást szólítani, azaz igazi találkozásra képesek vagyunk. Ilyenkor érzi meg az ember igazán, hogy személyes teremtő kezéből került ki és hozzá vágyik vissza. „Gyermek koromban a Zaddik (chaszidista szellemű rabbi) jelenlétében a bemocskolt valóságon átragyogott a valóság tiszta ideája, az igazi közösség, és annak igazi vezetője. . . Férfi korom küszöbén tettem szert a tökéletes, a világban Isten jelenlétét megvalósító ember ideáljára ... öreg koromban belső megtapasztalásomban immáron már nem az Istenben biztonságot találó embert élem át, hanem az Isten előtt veszélyben forgó, Istent mindig új fényben látni akaró, küzdő, és Isten feneketlen mélységébe belevesző ember képét. Belsőleg úgy tapasztalom meg önmagam, mint aki közönséges dolgok után kérdez, azokat éli át, és azokra válaszol; és mégis úgy látom magam, mint aki az önmagát kinyilatkoztató Isten és a kinyilatkoztatott valóság után kérdez és azokra válaszol" (i. m. 50. o.). Végül is belátja az ember, hogy az ő igazi partnere maga az Isten, aki föltárta nekünk önmagát. Isten önföltárása igazában nem objektív kijelentéseken, .sem. szubjektív élményeken nyugszik, hanem Isten konkrét, személyes kegyelmi érintésén. Isten személyes jósága és szentsége kiáradt a teremtés és a megváltás révén a világra; és bőségesen árad az emberek találkozásán keresztül. A világgal és az emberi személyekkel való érintkezés alkalmat ad ezért az Istennel való találkozásra. „Amikor — írja Buber — egy bibliai szöveget olvasok, fordítok vagy értelmezek, akkor félelem és rettegés fog el; az Isten szava és az emberi szavak közti széttéphetetlen lebegésben érzem magam. Az embernek hajlama van arra, hogy Istent félreértse Mert az ember úgy van teremtve, hogy képes megérteni ugyan, de nem szükségszerűen érti meg mindazt, amit Isten neki mond. Isten szól az emberhez, kimondja neki szavát" (i. m. 74-75, o.).- A fölemlített példák és még számtalan fölsorolható példa nyomán általánosságban állíthatjuk, hogy az Istennel való kapcsolat személyes találkozáson alapul. A szentek, a keresztény gondolkodók életében gyakran észlelhetjük az Istennel való találkozás föltűnő eseményét. A találkozást kiváltó esemény lehet egészen egyszerű jelenség, lehet tisztán szellemi élmény, sőt lehet rendkívülinek tűnő mozzanat. Az Istennel való találkozás igazi ősmintái a Szentírásban találhatók. Ezek között a legkiemelkedőbb Jézus Krisztus közvetlen kapcsolata a mennyei Atyjával. Jézus tanítványai megsejtették ezt a tökéletes találkozást, hiszen Jézus életében minden erről tanúskodik. Szent Pál és Szent János apostolok Jézus nyomán szintén átélték Jézus istenségének megtapasztalásával a közvetlen találkozást. írásaikban mindenki számára érthető és követhető módon rögzítették is a találkozás tényezőit, formáit és különböző fokait. Hatásukra hatalmas és sodró erejű szellemi, kegyelmi tapasztalat indult el a történelemben. A sokrétű és sokszínű keresztény tapasztalatból érdemes néhányat megemlíteni. A legjelentősebbek közül való Szent Ágoston (354—430) megtérése. Ágoston saját életének belső drámáját fejezi ki megtérésének történetében. A megtérés egész életének, bölcseleti és teológiai gondolkodásának forrása és alapja lett. A megtérés élménye találkozást jelentett Istennel. A találkozásból párbeszéd bontakozott ki, föltáruit a valóság élménye, a saját létezés fölött érzett csodálat, a belső tapasztalás mélysége, egész gondolatrendszer. Külön érdemes megemlíteni Blaise Pascalt (1623-1662), aki szintén személyesen találkozott Istennel a tűz, a lélek nagyságának és nyomorúságának, az örömnek, a szenvedésnek a megtapasztalásában. Szellemi természetű megvilágosodásban győződik meg Jézus személyes valóságáról, a megváltásról, az örök életről. A „szív érvei”, a személyes találkozás eseménye győzi meg Pascalt a keresztény hit valódiságáról. Minden vívódása, testi-lelki gyötrelme szerves része az Istennel való találkozás drámájának Isten megtapasztalásának történetében talán az egyik legmarkánsabb jelenség Sörren 233
