Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: Akik megtapasztalták az Istent

Kierkegaard (1813—1855). Az Istennel való kapcsolat szintén személyes mozzanatokon, egzisztenciális tapasztalaton nyugszik nála. Kierkegaard egészen radikálisan teszi föl a kérdést. Nem az a kérdés, hogy ki vagyok én, hanem az, hogy hogyan lehetek igazán kereszténnyé. Az igazságnak csak akkor van értelme, ha az konkrétan egybecseng saját létezésünkkel. A keresztény hit nem hagyomány, nem kultúra kérdése, hanem minden egyes ember szüntelen megújuló, egyre kiélezettebb döntése, szabad felelősségből fakadó elszántsága. Az Istennel való találkozást a gondolkodás és az egzisztenciálisan értelmezett hit egybehangolt tevékenysége teszi lehetővé. Mindenkinek egyénileg, egyszeri adottságai alapján kell találkoznia Istennel. Semmi más nem fontos az életben, csak az egyén egzisztenciális konfrontációja a vele szemben álló személyes abszolútummal, az Istennel.

— Isten és ember találkozásának különböző példái után hátra van, hogy megvilágítsuk a találkozás lényegét; azt, hogy mi teszi lehetővé, milyen főbb megnyilvánulási formái vannak. Amikor Isten és ember találkozásáról beszélünk, akkor tulajdonképpen a keresztény hit alaptapasztalatáról, a keresztény élet és gondolkodás egyszerű és mindenki számára hozzáférhető tapasztalatáról van szó. A jelenkori perszonalista, egzisztencialista gondolkodásban is nagy jelentősége van a találkozásnak. A találkozás alapvető emberi tapasztalatot fejez ki. Feszültségek, vonzódások, taszítások, közeledés és távolodás, személyes vonatkozások, különböző személyes erővonalak képződnek minden személyiség körül. Hogy ténylegesen mi az ember, és ki vagyok én, az személyes vonatkozásokból, feszültségekből derül ki. Minél sokrétűbb és erőteljesebb feszültségek keletkeznek egy élettérben, annál teljesebb a személy élete. A feszültség onnan adódik, hogy az ember nem izoláltan önmagában él, hanem környezete van, dolgok és személyek erőtere veszi körül. Az ember nemcsak önmagában van, hanem mindig másnál és másban is van. És innen adódik minden feszültség. A dolgok és más személyiségek szüntelenül kitépik az embert önmagából, maguknál fogva tartják, de ugyanakkor mindig törekszünk visszatérni önmagunkba. Kemény küzdelemben kell mindenkinek kivívnia a kiegyensúlyozott középpontot.

Találkozásról tehát akkor beszélünk, ha két tudatos és szabad személy egymásra talál, és aztán újból visszatérnek önmagukba. Az egymásratalálás és az elválás rejti magában a feszültség lehetőségét. A tudatos szellemi-lelki életet élő embernél alapvető feszültség jelentkezik. Míg az állatok élete meghatározott élettérhez van kötve, minden állatfajnak sajátosan meghatározott élettere van, saját környezete van, addig az ember élettere és környezete nem előre meghatározott, hanem igen dinamikus, és minden további nélkül nem azonosítható a tényleges világgal. Egyedülállóan az ember képes arra, hogy világát megváltoztassa, új világot teremtsen, minden adott perspektívát átlépjen, egyre átfogóbb szempontok szerint alkossa meg saját világát Szellemi tevékenységünk ereje képes minden korlátot áttörni, minden partot elhagyni, és a korlátlanság, a parttalanság felé irányulni. Kialakítja ugyan az ember a maga tényleges világát, a létezők átfogó rendszerét, de ugyanakkor mindig tudatában van annak, hogy ő igazában túl is van mindezen, képes eloldani önmagát minden korláttól, és a feltétlen, az abszolútum felé képes irányulni. És ekkor születik meg benne a korlátolt és a korlátlan alapfeszültsége. Legnemesebb emberi feladat az, hogy ezt a feszültséget fölszínre hozzuk lelkünk mélyéről, kihordjuk és életünket irányító tényezővé tegyük. Az embernek ki kell lépnie minden körülhatároltságból, és korlátoltságból, el kell jutnia a határtalanságig. És ha ezt megtette, akkor a korlátozott dolgokba egyre mélyebbre hatolva kidolgozza és átszenvedi, megjeleníti a határtalant. Nemcsak a vallásos ember feladata ez, hanem mindenkinek, aki igazán átéli a valóságot, minden tudós, művész, technikus alapvető feladata ez a küzdelem. A relatívumokba merülve, azokkal foglalatoskodva az ember fölfedezi és kiküzdi magának az Abszolútumot. — Tisztán és határozottan észleljük és rendelkezünk életünk előterében fölbukkanó dolgokkal, eseményeivel és 'személyeivel, azonban mégsem tudunk velük sohasem teljesen azonosulni. Az élet folyamatos küzdelmében egyre világosabban látjuk és érezzük életünk hátterének súlyát és erejét, az onnan rejtve előtörő erők, vonzások, feltételek szerepét. A konkrét tapasztalatok életünk előterében játszódnak le. Rögtön észrevesszük és rögzítjük is azokat. Gyökerük és igazi hátterük azonban létezésünk mélyén rejtőzik Csak utólagos és fáradtságos reflexióval észleljük és fedezzük föl minden konkrét tapasztalat és találkozás végső mélységét, lehetővé tevő feltételét; végeredményben azt a legalapvetőbb szellemi belátást, hogy minden létező, minden esemény a lét nyilvánvalóságának fényében mutatkozhat csak meg. S mit jelent a lét nyilvánvalósága? Valami megfoghatatlan határtalanság, végtelenség, teljesség és abszolútság. Mi csak a határolt és a határtalan, a véges és a végtelen feszültségét észleljük pontosan akkor, amikor minden korlátot átlépve fejlődni, bontakozni törekszünk. A lét nyilvánvalóságát tisztán önmagában nem észlelhetjük. Csak rejtett ereje működik szellemi-lelki dinamizmusunkban. Azért látszik oly roppant paradoxonnak az ember, mert minden tapasztalatának rejtett magva a lét abszolútsága és korlátlansága.

234