Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Barsi Balázs: A te arcodat keresem, Uram! (vö. 27,8)
A TE ARCODAT KERESEM, URAM! (vö. Zsolt 27,8) (A személyes kapcsolat és a közvetlen megtapasztalás) A héber nyelvű ószövetségi Szentírás nem ismeri ezt a szót, hogy személy, de tud róla, sőt képek segítségével többet mond el a személy titkáról, mint ez az általunk gyakorta használt szó. Jahve beszél népéhez (pl. Oz 5,3; 13,5), arcával népe felé fordul (Zsolt 4,7), szíve megindul népén és megkönyörül rajta (Jer 31,20). Ugyanakkor soha nem szól közvetlenül isteni hangján, hanem emberi hangon, küldöttei által; arcát nem láthatta senki és szívének titkai az ember számára kifürkészhetetlenek. Isten az embert saját képére teremtette. Éppen abban képmás az ember, hogy szintén tud beszélni, mások felé fordulni (az ,,arc" szó a héberben etimológiailag éppen ezt jelenti: „odafordított") és van szíve, mely megesik mások nyomorúságán, vagyis képessége, hogy átélje azt, ami a másik, hozzá hasonló teremtményben végbemegy. Hogy Isten személy, és az ember is személy, ez annyit jelent, hogy Isten szeret és az ember is képes szeretni, de amennyire másképpen szeret Isten mint az ember, annyira másképpen személy. Ezért a teremtett személyek közötti kapcsolat mindig csak halvány és megtisztításra váró hasonlat marad. Mégis ebből a hasonlatból indulunk ki. Egy személyt soha nem tapasztalhatok meg úgy, mint ahogy a tárgyakat tapasztalom, vagyis közvetlenül, szinte birtokba véve. A személy megnyilatkozásairól van tapasztalatom, de soha nem közvetlenül a személyről. A másik személlyel csak találkozni lehet Kegyelmi pillanat ez; az ingyenesség, a kölcsönösség, a szabadság világában eljátszódó esemény (egyetlen igazi történelmi esemény, hiszen minden más csak történés!), melyhez fogható nincs az univerzumban és, amely egyfajta profán hitben történik. Szent Jánossal minden egymást szerető ember elmondhatja, hogy ,,mi hittünk a szeretetben", nem pedig tapasztaltuk azt. Amit közvetlenül tapasztalunk, az soha sem maga a szeretet, soha sem maga a személyes kapcsolat, hanem csak annak jelei. Aki ezt nem gondolja végig, az emberi tragédiák okozója lesz, vagy maga lesz szerencsétlen. Végül is nincs szebb képe a személyes kapcsolatnak, mint két, egymás arcába néző ember. Nézik egymás arcát, vagyis azt a sugárzást, amely elönti az előttük levő anyagot. A sugárzás nem maga a személy, csak dicsőségének fénye, jele. A jel maga érzékelhető és tapasztalható, de amit jelez, az érzékelhetetlen, tehát közvetlenül megtapasztalhatatlan. Ez mindig így van ott, ahol valóban találkoznak emberek. Ilyen találkozás ritka. Megszoktuk, hogy az emberekről azt mondjuk: személy, de tulajdonképpen a tárgyak szintjén vannak körülöttünk. Mi magunk is íqy a világ dolgaiként vagyunk jelen sok ezer és ezer ember számára A személyes találkozás azonban egyszerre elbizonytalanít és biztosít is minket. Elbizonytalanít, mert a másik, akivel így találkoztam, megfoghatatlan és megtapasztalhatatlan lesz számomra, ugyanakkor éppen mivel a „jeleket” fogom, egyfajta hittel most már bízhatok benne, számíthatok rá, tudva, hogy ez nem a dolgok hűsége és szilárdsága, ez végtelenül törékeny és mégis végtelenül szilárd. Úgy látszik Isten Országa ebben a valóságrétegben van. Ezért van a világban éppen, hogy csak jelen: hol beszélnek róla? hol intézik eszerint a világ sorsát? — és mégis hallatlanul valóságos és szilárd, mert személyközi. A dolgok cserben hagynak és végül is csak Benned bízhatok! A dolgok biztosítékokat adnak, de nem biztonságot, márpedig az aktuális világ- helyzetben nem biztosítékra lenne szükségünk, hanem biztonságra, ahol bízhatunk. Egy hasonlattal megvilágítva: a mai világ gondja nem az atombomba biztosítéka, hanem, hogy bízhatunk-e az atombomba birtokosában? Ha a „biztosíték” rossz, akkor csak katasztrófa történik, egyszerűen meghalunk, de ha valaki kioldja a biztosítékot, akkor meggyilkoltak minket. És a kettő nem ugyanaz. Paradox módon a bizalom éppen nem a biztosítékok világában keresendő. A biztosítékok a közvetlen tapasztalható világ körébe tartoznak, annak tárgyai, a bizalom pedig jelek nyelvén és nyomán létrejött, a kölcsönös hit világába tartozó valóság. A bizalom érzése, mint bennem lévő érzés, közvetlen megtapasztalás tárgya, de a bizalom nem azonos magával az általa keltett érzéssel. Akkor is bízhatok valakiben, amikor nem érzem azt! A bizalom alapja a másik személyben van. — Ha igazi személyes kapcsolat teremtmények között is csak egyfajta hitben valósulhat meg, mennyire így van ez Isten, a Szentháromság személyei és emberi személyek között - Egyébként az egész anyagi világ képtelen továbblépni a fejlődésben, mert a biztonságok szűk világában marad, s a fejlődés csak a személy és a személyek közti viszonyban lendülhet tovább. Isten csak jeleket adott magáról, még a Megtestesült Ige legnagyobb tette — halála és feltámadása - is jel: a Jónás próféta jele. A jelre szabadon válaszolhat az ember. Isten ezt elvárja tőle és miközben az ember egy egész életen át próbál választ adni Istennek, 228
