Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 4. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Istenélményünk bibliai felülvizsgálása

ahol gyakran fájdalmasan élték át az Isten távollétét. Jahve a hivő ember szemében mindenkor a világ és az ember felé forduló Isten maradt, de közelségét sokszor mégsem tapasztalták meg. Már az Ószövetség felismerte az ember tehetetlenségét ahhoz, hogy bárminemű istenélményt kierőszakolhasson. Ezért ajánlotta és tanította a várakozást, a türelem gyakorlását. Az Újszövetségben, főként a páli levelekben, minduntalan olvasunk arról az örömről, hogy Isten Jézus Krisztusban megjelent közöttünk. A mi tudatunkban azonban az Isten már oly közelivé válhat — például a szentségek helytelen felfogása nyomán —, hogy ismét távollevő marad. Aki ugyanis azt gondolja, hogy a szentségekkel „rendelkezhet” Isten felett, annak számára Isten nincs többé jelen. Olyan „isteni” ugyanis, akivel az ember „rendelkezhetne”, őt birtokolni tudná, nem létezik. Az istenbizonyítás is gyakran az Isten „birtokbavételét" célozza, szemben az istenélményre való alázatos és türelmes várással

— A Szentírás tanításából az is kitűnik, hogy aki egy előre meghatározott istenélményre akar szert tenni és minden mást kizár, az semminemű élményben nem részesül. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézust kortársai nem fogadták be, mert személye és élete nem felelt meg a Messiásról alkotott elképzeléseiknek. Isten hatalmát — és ebben őt magát — úgy akarták megtapasztalni, ahogy ezt ők tartották rendjén valónak: a hatalom földi színeiben. Jézus működésétől viszont távol állott az effajta hatalmi törekvés, életét is erőtlenségben fejezte be, - így hát nem fogadták el őt. Bennünk is megvan ez, amikor azzal a hatalmas Istennel akarunk találkozni, aki betegségünkből kigyógyít, aki a bajban megsegít, aki oltalmaz és megvéd bennünket. Ugyanakkor gyakran éppen ezt az Istent nem tapasztaljuk meg, és ilyenkor nem tudjuk, hányadán is állunk vele. Sokan kételkednek manapság Istenben és Krisztusban csak azért, mert közbelépésével nem szünteti meg például az egyházában tapasztalható problémákat. Az egyháztörténelemből azonban megtudhatjuk, hogy a hatalmas Isten megtapasztalásáról csak ritkán történik feljegyzés, ha igen, még mindig kérdéses marad, vajon nem célzatos történetírásról van-e itt szó, mely naiv módon azt gondolja, hogy az Isten igazolásra szorul.

— Nem részesül istenélményben az sem, aki ezt a lehetőséget eleve kizárja csak azért, mert az ilyen esemény pillanatnyilag nem fér össze világképével, vagy ideológiai beállítottságával. Természetesen egy szép napon — kiváltképpen az élet „határesetei” (pl. családi tragédia) nyomán — az ilyen ember is elindulhat az élet értelmének mélyebb keresésére.

— Korábban csak a kifejezett ateisták tartották az istenélményt lehetetlennek, mert nem hittek Isten létében. Manapság viszont már az ún. horizontális kereszténység és az „Isten halála'T-teológia is kizárja rendszeréből az istenélményt, mert szerintük lezárt világunkban az ember csakis emberrel találkozhat. Ez azonban egyfajta ideológia. Krisztus szavaiból vagy az ősegyház hitéből mindez csak akkor olvasható ki, ha erőszakot követünk el a tényeken, és ha a Biblia legjellemzőbb sajátosságát: az istenélményekről szóló beszámolóit — figyelmen kívül hagyjuk.

A megszorításokat még folytathatjuk. Az istenélmény nem pótolhatja sem az igehirdetést, sem a bibliaolvasást. Ellenkezőleg, inkább feltételezi azokat. Eltekintve azoktól a lehetőségeitől, melyek az élet határhelyzeteiből adódnak, az istenélmény elsősorban mégiscsak a hivő ember számára válik hozzáférhetővé. Különbséget kell tennünk a vallásos élmény és a tulajdonképpeni istenélmény között.

— Vallásos élménynek nevezzük például a vétlennek, a szentnek, a túlviláginak, az örökkévalónak, az „egészen másnak" bizonyos megsejtését. Ez nem is olyan ritka dolog. Itt tulajdonképpen az ember természetes vallásos adottságának megéléséről van szó, amelyet vallásos érzelmek is kísérnek. Az emberben van ilyen hajlam, ami kiderül abból is, hogy pótvallást keres és talál akkor, ha nem a helyes úton éli meg ezt az igényét Jellemző, hogy olykor teljességgel evilági dolgok kapnak öncélú vallásos színezetet, kezdve a személyi kultusztól egészen az ünnepélyes keretek között megrendezett olimpiai játékokig. Még eskütételre is sor kerül. Vagy például már régóta ismeretes a hegytetőn, a csendes erdőben (már Cicero is beszél erről), a tengeren vagy egy műalkotás előtt átélt vallásos élmény. Mindebben úgyszólván semmi különös nincs, mindez csupán a valódi istenélmény „előtere".

— Az igazi istenélmény benső találkozást jelent a személyes Istennel. Az ember ilyenkor az Istent már nem mint személytelen „szentséget” éli meg, hanem mint megvilágosító, de egyúttal figyelmeztető vagy igényeket támasztó személyes Te valóságát. Mármost hogyan lehet igazolni, hogy itt ténylegesen istenélményről van szó, nem pedig csupán lélektani jelenségről? Ezt egyáltalán nem tudjuk bebizonyítani. Az élményeket nem lehet bizonyítani. Akinek része van istenélményben, pontosan tudja, hogy ez minden más belső — az ugyancsak általa átélt — élménytől különbözik. Ha lelki életet élünk, elmélkedünk, tanulmányokat végzünk ezen a téren, akkor idővel egyre jobban megismerjük önmagunkat és különbséget tudunk tenni aközött, ami önmagunkból ered, és aközött, ami máshonnan érkezik.

Mindazonáltal még így is fennállhat az önáltatás lehetősége. Itt jöhet segítségünkre a Szentírás olvasása. Ha nem rekedünk meg a Szentírás betűjénél, hanem fokozatosan ma224