Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gál Ferenc: A hívő közösség erői

hak felismerése, mint a régi szövetség idején. „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett" (Zsid 1,1). Jézusban az emberré lett isteni személy lépett kapcsolatba az emberrel, sőt ő maga volt az Ige, a Szó, akiben az Atya egészen kimondta magát. Amikor az apostolok elkezdték a róla való tanúskodást, nem a tanítását, a tetteit és követelményeit akarták elfogadtatni, hanem őt magát. A hit tartalma az lett, hogy a názáreti Jézus az Isten Fia, akiben megvalósult üdvösségünk. Ä hit többet akart jelenteni, mint annak a tudomásul vételét, igaznak tartását, hogy Jézus az Isten Fia. Maga Jézus nem elégedett meg az elméleti hittel, hanem megkövetelte annak tettben való kifejezését a keresztségben. „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül ...” A keresztség pedig az apostoli egyházban nem volt más, mint „beöltözés Krisztusba (Gál 3,27). A hit tehát a vele való azonosulás kifejezése. Azért vagyok Isten gyermeke, mert az ő fiúságában részesedem. Itt az Isten népe egyúttal már a teljes Krisztus, a fő és a tagok összessége. Én azért azonosíthatom magamat vele a hitben, mert ő előbb azonosította magát velem. Az azonosítás alapján joga van kérni, hogy az Atya fogadjon el bennünket is. A főpapi imánál ez a nagy kérése: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, mint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldték s szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,22-23). Az „én bennük" kifejezés adja meg az alapot az* Atya szeretetéhez. Az apostoli tanítás szerint a hit olyan azonosulás, ami által „Krisztus lakik a szívünkben" (Ef 3,17). Ő maga ilyen figyelmeztetést is ad: „Maradjatok bennem, s altkor én is bennetek maradok" (Jn 15,4). Az ilyen eggyé válás és személyes kapcsolat miatt nevezheti az apostol az egyházat, a hivők közösségét Krisztus testének. Arra is magyarázatot kapunk, hogy ez a szoros egység milyen eszközökkel valósítható meg, illetve, hogy egy kimondottan természetfeletti közösség hogyan jöhet létre földi emberekből. A keresztségben a Szentlélek emeli fel a hivő embert arra a magaslatra, hogy a megdicsőült Krisztus testének tagja lehessen, s ő biztosítja az egységet Krisztussal és a többi taggal: „Mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által . .. Mindnyájunkat egy Lélek itatott át” (1Kor 12,13).

Kétségtelen, hogy a hitnek értelmes döntésnek kell lennie, s azért szükség van előzményeinek és motívumainak a kifejtésére. De akárhányszor megállunk az elméleti döntés kifejtésénél, vagy elfogadásánál, s nem reflektálunk arra a színes kegyelmi tartalomra amit az igazi hit magába foglal. Nem vitás, hogy Krisztus a hit egységét különlegesen hangsúlyozta, s imádkozott is érte. Ez az egység iesz a bizonyíték a világ előtt, hogy ő az Atyától jött. Tehát nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem sokféleképpen magyarázható tételeket tanulunk meg, hanem Krisztusra tekintünk, s őt akarjuk képviselni. Ha nem fogadjuk el, hogy ő bennünk van és azonosítja magát a hivő közösséggel, akkor értelmetlenül állunk az ilyen kijelentés előtt: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, megteszem nektek" (Jn 14,12). Ő tehát elkötelezte magát arra, hogy megváltói műve folytatódik, mint bizonyíték és, mint kegyelmi kiáradás. De mindezt egyházán keresztül hajtja végre. Az ő „tettei" mindazok, amelyekkel bűnbánatra hívta fel az embereket, igazolta magát, megdicsőítette az Atyát és tanúsította az Atya irgalmas szeretetének kiáradását.

Ha a hitnek ezt a jelentőségét látjuk, fel kell tenni magunkban a kérdést, hogy az igehirdetésben, a keresztény tanításban, a Szentírás olvasásában megvan-e a kellő módszerünk annak bemutatására, hogy Krisztus üzenete ma is „lélek és élet”. Ha nem őt jelenítjük meg, akkor legföljebb mondunk róla valamit, de nem őt magát közvetítjük, s ennek nyomán a lélek és élet helyett is csak halvány emlékeket idézünk fel, vagy a belőle kiáradó hatást felcseréljük emberi buzdítással.

A mai karizmatikus mozgalmak megsejtettek valamit a hitnek ebből az elevenségéből. De sok szép kezdeményezés azért torpan meg, mert hiányzik belőle az összkép. Kiragadnak egy-két mondatot a Szentírásbói, s azon keresztül próbálnak némi természetfölötti levegőt beszívni. Pedig az apostol szükségesnek tartja a „bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét", s azt a világosságot, amely által megértjük, hogy „milyen reményre hívott meg” az Isten, s „milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hivőkön" (Ef 1,17-19). Az egyoldalúság érthető emberi gyöngeség, s ettől az őszinte vallásosság sem mentes, legaTább a kísértéstől nem. Mindenkinek lehetnek kedves gondolatai, ájtatosságai, tartozhat valamilyen iskolához vagy mozgalomhoz, teológiai vagy aszkétikus irányzathoz, de legyen tudatában annak, hogy a teljesség egyedül Krisztusban van.

Ha pedig azt kérdezzük, hogy a hivő közösség hol tapasztalhatja meg a benne levő természetfölötti erőket, arra nem találok találóbb utalást, mint ezt: „Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). A szöveg összefüggése az, hogy Krisztus megjövendöli az apostolok ijedelmét, elszéledését, de ő tudja, hogy az Atya vele van akkor is, ha barátai magára hagyják. Ahogy ő békességet talált az Atyában, ugyanúgy békességet találnak őben189