Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gál Ferenc: A hívő közösség erői

lie követői, még a megpróbáltatások kozott Is. János evangéliumában a „világ” mindaz, ami kísértésül szolgál, s ami bezárkózik az isteni hatás előtt. A hívőnek tudnia kell, hogy az Isten országa itt van Krisztus feltámadásában és a Szentlélek kiáradásában. Ezt a természet erői és az ember értelmetlensége vagy ellenszenve nem közömbösíthetik. Csak erre gondolva írhatta az apostol, hogy „Isten a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül, is, amit kérünk vagy megértünk” (Ef 3,20). Vallásos közösség Ma már szólammá vált az a megállapítás, hogy egy szervezet, közösség vagy mozgalom csak akkor lehet maradandó, ha megfelel az antropológiai követelményeknek, azaz tud egészen és mélységesen emberi lenni. Itt most nem akarok kitérni a teológiának arra a tételére, amely szerint Jézus Krisztus az az eszmény, akiben az emberi igények egyedül találhatják meg céljukat és teljességüket. Elsősorban az örök életre és az isteni teljes­ségben való részesedésre kell itt gondolni. Néhány vonással csak azt akarom jellemezni, hogy Krisztus a köréje gyűlt vallási közösséget földi viszonylatban is felruházta olyan adott­ságokkal, amelyek a konkrét történelmi úton életképessé és elfogadhatóvá teszik. A zse­niális fordulat az volt, hogy nem a betűt, az előírást, a törvényt hangoztatta, hanem a lelkületet. Mégpedig azt a lelkületet, amelyet ő hozott, és amely az Isten Fiának lelkülete volt. Gyakorlati megvilágítás céljából kiragadok néhány utalást az evengéliumból. Mt 11,11-ben Jézus Keresztelő János nagyságát azzal jellemzi, hogy „az asszonyok szülöttei között nem volt nagyobb nála”, s utána mintegy a jövőt idézve hozzáfűzi: „De aki az Isten országában (Máténál a mennyek országa ezt jelenti) a legkisebb, az nagyobb nála". Vajon miért? Biztos, hogy az egyéni buzgóságban, a küldetés hűségében nehéz őt felülmúlni. Jézus nem is erre gondol, hanem az objektív emberi nagyságra. János még az ószövetségi törvény és lelkűiét alapján állt, ahol a „szemet szemért, fogat fogért" elv uralkodott, s ahol a nemzeti partikularizmus korlátot szabott az egyetemes szeretetnek. Jézus az írástudók és a farizeusok vallásosságával szembeállítja a lelkűiét kialakítását, amely az Isten és emberszeretet összhangján nyugszik. Istent nem lehet embertársaink megkerülésével elérni vagy megnyerni. Ő nem azt kívánja, hogy aki vétkezett, az bűnhődjék, hanem a bűnöst is el akarja vezetni a gyermek bizalmas szeretetére. Ki meri mondani, hogy addig nincs értéke az áldozatbemutatásnak és az imádságnak, amíg embertársunk­kal nem rendeztük félreértéseinket vagy vitás ügyeinket (Mt 5,24). Csak akkor kérhetjük bűneink bocsánatát, ha mi magunk is készek vagyunk megbocsátani az ellenünk vétkezők­nek. A tökéletességet abban kell keresni, hogy utánozzuk a mennyei Atya irgalmas szere- tetét (Mt 5,48). Krisztus nem úgy alakított közösséget, hogy az emberek egyik csoportját állította szembe a másikkal, hanem úgy, hogy ez a közösség egyáltalán ne álljon szembe senkivel, hanem mindenki felé jelképezze Istennek mint atyának a megbocsátó kitárulását. Azért ebbe a közösségbe nem lehet érdekből belépni, hanem csak azzal a szándékkal, hogy ott emberségemet hozzámérem az isteni mértékhez, s így akarok a „föld sója” és a „világ világossága" lenni. A vallásos közösség földi célja nem lehet az érvényesülés, főleg nem mások kárára. A szeretet mint alaptörvény eleve kizárja az önzést. Krisztus maga lett a vallásosság ősmin­tája. Ö pedig életének feladatát a küldetésben látta: „Az Ür lelke van rajtam, mert föl­ként engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást; hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdes­sem: elérkezett az Úr esztendeje.” (Lk 4,18). Az üdvtörténet belső törvényszerűségéhez tartozik, hogy Jézus a prófétai jövendölést alkalmazza magára, illetve annak teljesedésére hivatkozik. De minket itt most küldetésének tartalma érdekel. Ö nem a természet törvé­nyét követi, ahol a létért való küzdelem és a kiválasztódás az élet formája, s ahol a gyönge áldozatul esik az erősnek. Jézus azért jött, hogy a mi betegségeinket viselje_és a mi fájdalmaink nehezedjenek rá (Iz 53,4), s hogy éppen azoknak legyen támasza, akik mos­toha sorsban élnek. Azért a közösség azt a parancsot kapja, hogy „hordozzák egymás terhét" (Gál 6,2). Itt nemcsak magát állítja mértéknek, hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett bennünket (Jn 15,12), hanem egyenesen magára vállalja mindazt a jótéteményt, amit az emberek egymásnak tesznek (Mt 25,40). Itt tehát a vallásosság nem maradhat puszta befelé fordulás, s nem is az Isten és az ember egyéni kapcsolatának kifejeződése. Csak az a vallásosság maradhat egészséges és vonzó, amely az Isten jótéteményeiből kiindulva tud nagylelkű, megértő és szolgálatkész lenni. Az ilyen magatartásban benne van önmagunk legyőzése és az élet konkrét céljának tisztázása. Amellett a szeretet hangsúlyozása ellenére a vallásosság nem merül ki huma­nitárius elgondolásokban vagy szolgálatban. Itt a szeretet azért kötelező, mert Istennek tartozunk vele és ő kéri számon annak megvalósítását. Továbbá a szeretet nemcsak a rész­190

Next

/
Thumbnails
Contents