Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gál Ferenc: A hívő közösség erői
lie követői, még a megpróbáltatások kozott Is. János evangéliumában a „világ” mindaz, ami kísértésül szolgál, s ami bezárkózik az isteni hatás előtt. A hívőnek tudnia kell, hogy az Isten országa itt van Krisztus feltámadásában és a Szentlélek kiáradásában. Ezt a természet erői és az ember értelmetlensége vagy ellenszenve nem közömbösíthetik. Csak erre gondolva írhatta az apostol, hogy „Isten a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül, is, amit kérünk vagy megértünk” (Ef 3,20). Vallásos közösség Ma már szólammá vált az a megállapítás, hogy egy szervezet, közösség vagy mozgalom csak akkor lehet maradandó, ha megfelel az antropológiai követelményeknek, azaz tud egészen és mélységesen emberi lenni. Itt most nem akarok kitérni a teológiának arra a tételére, amely szerint Jézus Krisztus az az eszmény, akiben az emberi igények egyedül találhatják meg céljukat és teljességüket. Elsősorban az örök életre és az isteni teljességben való részesedésre kell itt gondolni. Néhány vonással csak azt akarom jellemezni, hogy Krisztus a köréje gyűlt vallási közösséget földi viszonylatban is felruházta olyan adottságokkal, amelyek a konkrét történelmi úton életképessé és elfogadhatóvá teszik. A zseniális fordulat az volt, hogy nem a betűt, az előírást, a törvényt hangoztatta, hanem a lelkületet. Mégpedig azt a lelkületet, amelyet ő hozott, és amely az Isten Fiának lelkülete volt. Gyakorlati megvilágítás céljából kiragadok néhány utalást az evengéliumból. Mt 11,11-ben Jézus Keresztelő János nagyságát azzal jellemzi, hogy „az asszonyok szülöttei között nem volt nagyobb nála”, s utána mintegy a jövőt idézve hozzáfűzi: „De aki az Isten országában (Máténál a mennyek országa ezt jelenti) a legkisebb, az nagyobb nála". Vajon miért? Biztos, hogy az egyéni buzgóságban, a küldetés hűségében nehéz őt felülmúlni. Jézus nem is erre gondol, hanem az objektív emberi nagyságra. János még az ószövetségi törvény és lelkűiét alapján állt, ahol a „szemet szemért, fogat fogért" elv uralkodott, s ahol a nemzeti partikularizmus korlátot szabott az egyetemes szeretetnek. Jézus az írástudók és a farizeusok vallásosságával szembeállítja a lelkűiét kialakítását, amely az Isten és emberszeretet összhangján nyugszik. Istent nem lehet embertársaink megkerülésével elérni vagy megnyerni. Ő nem azt kívánja, hogy aki vétkezett, az bűnhődjék, hanem a bűnöst is el akarja vezetni a gyermek bizalmas szeretetére. Ki meri mondani, hogy addig nincs értéke az áldozatbemutatásnak és az imádságnak, amíg embertársunkkal nem rendeztük félreértéseinket vagy vitás ügyeinket (Mt 5,24). Csak akkor kérhetjük bűneink bocsánatát, ha mi magunk is készek vagyunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. A tökéletességet abban kell keresni, hogy utánozzuk a mennyei Atya irgalmas szere- tetét (Mt 5,48). Krisztus nem úgy alakított közösséget, hogy az emberek egyik csoportját állította szembe a másikkal, hanem úgy, hogy ez a közösség egyáltalán ne álljon szembe senkivel, hanem mindenki felé jelképezze Istennek mint atyának a megbocsátó kitárulását. Azért ebbe a közösségbe nem lehet érdekből belépni, hanem csak azzal a szándékkal, hogy ott emberségemet hozzámérem az isteni mértékhez, s így akarok a „föld sója” és a „világ világossága" lenni. A vallásos közösség földi célja nem lehet az érvényesülés, főleg nem mások kárára. A szeretet mint alaptörvény eleve kizárja az önzést. Krisztus maga lett a vallásosság ősmintája. Ö pedig életének feladatát a küldetésben látta: „Az Ür lelke van rajtam, mert fölként engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást; hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (Lk 4,18). Az üdvtörténet belső törvényszerűségéhez tartozik, hogy Jézus a prófétai jövendölést alkalmazza magára, illetve annak teljesedésére hivatkozik. De minket itt most küldetésének tartalma érdekel. Ö nem a természet törvényét követi, ahol a létért való küzdelem és a kiválasztódás az élet formája, s ahol a gyönge áldozatul esik az erősnek. Jézus azért jött, hogy a mi betegségeinket viselje_és a mi fájdalmaink nehezedjenek rá (Iz 53,4), s hogy éppen azoknak legyen támasza, akik mostoha sorsban élnek. Azért a közösség azt a parancsot kapja, hogy „hordozzák egymás terhét" (Gál 6,2). Itt nemcsak magát állítja mértéknek, hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett bennünket (Jn 15,12), hanem egyenesen magára vállalja mindazt a jótéteményt, amit az emberek egymásnak tesznek (Mt 25,40). Itt tehát a vallásosság nem maradhat puszta befelé fordulás, s nem is az Isten és az ember egyéni kapcsolatának kifejeződése. Csak az a vallásosság maradhat egészséges és vonzó, amely az Isten jótéteményeiből kiindulva tud nagylelkű, megértő és szolgálatkész lenni. Az ilyen magatartásban benne van önmagunk legyőzése és az élet konkrét céljának tisztázása. Amellett a szeretet hangsúlyozása ellenére a vallásosság nem merül ki humanitárius elgondolásokban vagy szolgálatban. Itt a szeretet azért kötelező, mert Istennek tartozunk vele és ő kéri számon annak megvalósítását. Továbbá a szeretet nemcsak a rész190
