Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gál Ferenc: A hívő közösség erői
hajóra senki sem bízza jövőjét és életét. Ma a tudomány eddig nem tapasztalt mértékben az ember rendelkezésére bocsátotta a természet rejtett erőit, sőt az emberben szunnyadó lélektani erőket is igyekszik feltárni és hasznosítani. A hatékonyság és a siker állandó követelménye az életünknek, s ennek következtében folytonos versenyfutásban vagyunk egymással, az idővel, vágyainkkal és eszményeinkkel. Azt senki sem tagadhatja, hogy az egyház belső élete szellemileg sokkal változatosabb, dinamikusabb lett az elmúlt évtizedekben. Az a követelmény, hogy az evangéliumot a mai világban kell hirdetni és megvalósítani, rákényszerített bennünket nemcsak a mai eszmék ismeretére, hanem sok eszköz átvételére is, amelyek hatékonyabbá tették a hit igazolását és a szeretet gyakorlását. Egyre jobban átmegy a hivők tudatába, hogy az egyházat ők maguk alkotják, és egyúttal ők maguk azoknak a természetfölötti javaknak is a hordozói, amelyeket Isten a kinyilatkoztatásban és a megváltásban rendelkezésünkre bocsátott. A hivő közösség egysége, lendülete megmaradása nem képzelhető el anélkül, hogy az egyes tagok a maguk módján át ne vegyék az apostol meggyőződését: „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje az minden hívőnek" (Rám 1,16). Amikor Pál és Barnabás újra meglátogatták a kisázsiai egyházakat, Lukács ebben foglalja össze látogatásuk eredményét: „Erőt öntöttek a tanítványok leikébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok szo- rongatás közepette kell bejutnunk Isten országába" (ApCsel 11,22). A lelkipásztorkodásban akárhányszor megfeledkezünk erről, s megelégszünk az elméleti tanítással, a törvények kifejtésével, a követelmények felsorolásával. Pedig a hivő embernek is szüksége van vigasztalásra, erősítésre, bátorításra. A kereszténység ígérete nem a betűbe foglalt törvény, hanem az Immanuel, a „veletek vagyok a világ végéig". Krisztus nem elégedett meg azzal, hogy tanítást, rendelkezést, szervezetet adott, s hogy az apostolokban pásztorokat, tanítókat rendelt, hanem azt is tudta, hogy minden intézkedésének csak akkor lesz valódi hatása, ha maga helyett „másik Vigasztalót” küld, vagyis akinek a személyes hatása éppen a csüggedéstől, a reménytelenségtől és a közönytől óvja meg a közösség tagjait. Ma számítanunk kell arra, hogy az egyes ember horizontja kitágult, s ennek következtében jobban benne él a társadalom, sőt az egész emberiség örömében, fájdalmában, reményében vagy aggodalmában. Gondoljunk arra, hogy korunkban milyen mértékben elharapódzott az élet céltalanságának és a reménytelenségnek az érzése, különösen a fiatalokban, és ezzel kapcsolatban milyen magas százalékra emelkedett az öngyilkosság. Ha a vallás arra van hivatva, hogy az embert egész létében, egész életfelfogásában segítse, akkor hozzá kell segítenie, hogy felismerje létének igazi összefüggéseit, és azokat a biztosítékokat, amelyeket éppen csak a teremtő és megváltó Isten személyesen adhat. Szeretnék itt néhány szempontot megemlíteni, amelyek ebből a szempontból az igehirdetést, a ka- tekézist és a vallási vezetést elmélyíthetik. A hivő közösség A hit a kinyilatkoztatott vallásban mindig Isten kitárulásának elfogadása volt. Isten szóban és tettben, tanítással és jelekkel adott hírt magáról, illetve üzent az embernek. A teremtésben feltalálható értékek, összefüggések és törvények inkább csak híradások, a kinyilatkoztatás ellenben mindig üzenet: van határozott címzettje és közvetítője. A hit csak abban születik meg, aki felismeri az üzenet-jelleget, tehát azt, hogy a szó és a jel neki szól, őt tiszteli meg, őt akarja gazdagítani, őt akarja Istennel fennálló kapcsolatba bevonni. Ezért a kinyilatkoztatás szükségszerűen létrehozza a közösséget. Azoknak a közösségét, akik elfogadták a megszólítást és egymást segíteni akarják a válasz megadásában. Az „Isten népe" mint közösség így jön létre, s ennek a tudatnak lényeges alkotórésze a szövetség élménye: Istennek köze van hozzánk, és nekünk közünk van Istenhez. Ű ránk bízta tanítását, dicsőségének hordozását, mi pedig rábízzuk életünket, jövőnket, üdvösségünket. A teológiában jelentkezik a veszély, hogy amikor a hitet elemezzük, akkor elvész a személyes jellege, vagyis az, hogy itt egy személy szól hozzám, aki egyúttal a mindenség ura, s aki engem hív a maga életközösségébe, ezért a válaszom csak úgy hitelképes, ha hűséggel párosul. Ezért emlegeti annyit az Ószövetség Isten hűségét, mint vigasztalást, és az ember hűségét, mint követelményt. A vallásosság elszemélytelenedése ott következett be, ahol Isten hűségét felcserélték a külső jelek (templom, áldozat, törvény) bálványozásával, az ember hűségét pedig a törvény betűjének a hangoztatásával. Ezért amikor Isten a Messiáson keresztül többet akart mondani, mint amit a régi jelek magukba foglaltak, azt már nem tudták meghallani. A vallásosságnak ilyen leszűkítése és megmerevítése bekövetkezhet a kereszténységben is, ha a tanítás egyes tételeit, az egyes törvényeket, szertartásokat vagy akár a szentségeket úgy abszolutizáljuk, hogy azok nem a hozzánk szóló Isten üzenetének és szeretetének jelei lesznek, hanem önálló nagyságok. Az újszövetségi kinyilatkoztatásban sokkal inkább biztosítva volt Isten személyes szavá188
