Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Soóky István: Az egyházi zene és a lelkipásztor
meretlen felé vezetett. Új formákkal, új nyelvezettel megalkotta a gregorián mellé a másik zenei birodalmat: a klasszikus polifóniát. Ennek a többszólamúságnak a lényege, hogy minden egyes szólamnak legyen saját mondanivalója önálló melódiával és önálló ritmikával a gregorián hangnemek alapján. A klasszikus polifónia a karénekeseknek is és a hallgatóknak is komoly zenei élvezetet jelent. Ez a világ a hangoknak fényes, gazdag birodalma, a kórusművészet legmagasabb technikájával, a vallásos érzelmek mélységével és gazdagságával. Amíg a gregoriánban az elmélkedő áhítat az uralkodó, addig a klasszikus polifónia a vallásos érzelmek kitörése s ünneplő ragyogó öltözete az örvendező vagy bánkódó léleknek. Érintenünk kell a modern zenét, amely napjainkban egyre nagyobb teret hódít az egyházi muzsikában is. - Az egyház mindig elismerte és elősegítette a művészetek haladását; fölfogadta a liturgia szolgálatába mindazt a szépet és jót, amit az emberi szellem a századok folyamán alkotott, — természetesen a liturgiái előírások keretén belül. Következésképpen a legmodernebb zenét is lehet alkalmazni a templomban, ha fel tud mutatni olyan művészi, komoly kompozíciókat, melyek méltók a szent cselekményekhez. — Minthogy azonban a modern zene főleg világi célok szolgálatára keletkezett, nagyon kell vigyázni, hogy a modern stílusú egyházi kompozíciókban ne legyen semmi világias, hogy ne emlékeztessenek színházi, tánc és egyéb motívumokra és, hogy külső formájukban se támaszkodjanak a világi zeneművek menetére. - Abból, hogy valamely műalkotás régi, nem következik, hogy jó is; ha viszont modern, az még nem jelenti azt, hogy rossz, vagy kevésbé jó. Egységes szemszögből kell bírálnunk a régit és újat egyaránt: megfelel-e a „szent, művészi és egyetemes” hármas kritériumának! Az egyházi zene oktatása a gyakorlatban Egészen természetes, hogy az eddig elmondottakat az énektanárnak meg kell ismertetnie növendékeivel. Ez azonban nem elég. Kell, hogy lelkűk át is itatodjék a szent zene szépségével, formálja ízlésüket és kedvező irányba alakítsa egyéni tulajdonságaikat is. — Itt természetesen nagyon szoros kapcsolatnak kell kialakulnia tanár és növendékek között és az adott lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Sajnos, az oktatás a gyakorlatban nem egyszerű, nem problémamentes. Kevés az óraszám. Maguk a növendékek is „melléktantárgy”-ként kezelik az énekoktatást. Tanulásába nem sok energiát fektetnek. Sokan az ének és zene általános iskolai alapjaival sincsenek tisztában. Néhányon pedig eleve „botfülüeknek” tartják magukat, ezért meg sem próbálkoznak belekapcsolódni az énekórák munkájába. A fenti nehézségek miatt azonban nem elégedhetünk meg alacsonyabb követelményekkel. A tanárnak kell leleményesnek lennie és a lehetőségen belül minden módszert megragadnia a fiatal lelkek szent zenével való feltöltéséhez. Lebegjen a tanár szeme előtt Kodály ismert megállapítása: „botfül" nincs! A leggyengébb hallású tanulónak is meg lehet nyitni a fülét hosszú, türelmes, fáradságos munkával. Egy másik Kodály-i idézet: „Meg kell keresni a hamis éneklés okát és javításának módját”. Ne sajnálja idejét a gyengék külön korrepetálására, egyéni elbeszélgetésre. Ilyenkor a legtöbb tanuló lelke kitárul, elmondja problémáit. Hiszen nem egy esetben idegrendszeri feszültség az okozója, ami alól föltétlenül fel kell őket oldanunk! Ezek ismeretében szinte mindenkit el lehet indítani a tudás felé vezető úton. Énekóráinak színvonalát ne engedje csökkenni, de mégse a szigor, keménység jellemezze azokat, hanem bizonyos fokú feloldás: a szentnek, a szépnek együttes élvezete, amelyben mindenkinek öröme telik. Használja okosan és minden lehetséges alkalommal az általában gazdag lemeztárat. Hallgasson velük sok zenét. Ez néha minden magyarázatnál többet ér. Megízleli a zene szépségét, áhítatát. Ne mulassza el óráin a rendszeres hangképzést. Erre nemcsak a gyenge hallásúak- nak, hanem mindnyájuknak szükségük van. Nagy gonddal foglalkozzék a kórus munkájával. Fokozatosan haladjon a könnyűtől a nehéz, az egyszerűtől az igényes művek betanításáig. Nem egyszer a kórusban való szereplésen keresztül érzi meg a kispap a művészit, a szépet. — A kevés óraszám miatt természetesen mindezeket nem tudja maradéktalanul megvalósítani egyetlen énektanár sem. Ezért úgy szervezze óráit, hogy egy- egy anyagrésznél — ahol csak lehet — mutasson rá röviden az elméleti tudnivalókra, vagy emelje ki a műben rejlő szépséget, gazdagságot. A további feldolgozást, esetleg zene- irodalmi anyag hozzáolvasását bízza a növendékekre. Ezzel rászoktatja őket az önképzésre, amire majdani pasztorációs munkájában nélkülözhetetlenül szüksége lesz. Egy pap sem elégedhetik meg a szemináriumban magábaszedett elméleti vagy gyakorlati anyaggal. Állandóan tanulnia kell, hogy másokat taníthasson! - Az önállóan feldolgozott anyagrészről célszerű időnként beszámoltatni őket. Különben fennáll a veszély, hogy az önképzést semmittevés váltja fel. Utólag pedig ezeket pótolni nem lehet. 186
