Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Bellér Béla: Művészetek Nagy Lajos korában
a logikai gondolkodással és megismeréssel a minden megismerés számára kimeríthetetlen Istent, a puszta szemlélődéssel a szeretettől áthatott cselekvést állítják szembe. Az általános — mint már egyszer Roscellinusnál — ismét üres szó lesz. Emez új nominalizmusnak hatása messze gyűrűzik, és hatása a népi vallásosságon, a modern kísérleti és egyéni gondolkodáson egyaránt kimutatható. Az egyetemeken is csakhamar szétválnak a frontok „régi" tomistákra és „modern" nominalistákra. A kolduló rendek közel éltek a laikus világhoz, és így a kor ütőerén tarthatták a kezüket. Nem csoda, hogy ők is elkapták a ragályos vallási „betegségeket”: a spiritualizmust a román országokban tevékenykedő ferencesek, a misztikát a germán országokban működő domonkosok. Ez a két irányzat az eretnekség peremére sodorta a két kolduló rendet. Minden földi szervezet iránti megvetésükben már odáig jutottak, hogy új kolostorok alapítására sem voltak hajlandók. A legvilágosabban a ferences spiritualistá'knál mutatkozott ez meg, akik 1260 után, Szent Bonaventura közvetítő kísérlete ellenére is makacsul kitartottak szegénységeszményük mellett, és bűnbánatban, önsanyargatásban várták a Gioacchino da Fiore ciszterci apát által megjövendölt „utolsó napokat”. Minthogy nem vetették magukat alá az egyháznak, „fraticelli" néven eretneknek nyilvánították, és inkvizíció elé állították őket. De nemcsak a radikális spiritualisták okoztak nehézséget az egyháznak, hanem a mérsékelt konventuálisok is, akik ugyancsak szembeszálltak a bürokratizálásukra, pénzügyi és jogi megregulázásukra irányuló törekvésekkel. Ami az egyháznak a ferences spiritualizmusnál nem sikerült, sikerült a domonkos misztikánál. Ez utóbbinak teológiailag és szervezetileg az egyházba való integrálása talán a legnagyobb pasztorációs siker a XIV. században. Nemcsak ezért, mert ezáltal az egyház új és igen jelentős férfi-, de még inkább női tömegekre terjeszthette ki befolyását, hanem azért is, mert így ott lehetett az új vallásosság bölcsőjénél. Az új vallásosság szülőhelye a németalföldi férfi begard-, ill. női begina-mozgalom volt. (A begard-mozgalmat a továbbiakban figyelmen kívül hagyjuk). Begináknak eredetileg azokat a nőket nevezték, akik Liége-ben a XII. század utolsó harmadában összeköltöztek, és papi vezetés alatt álló, de szerzetesi fogadalomtól, szabálytól nem kötött vallási közösséget alkottak. Ennek tagjai házon kívül, elsősorban a textil- és bőriparban végzett kétkezi munkával tartották fenn magukat, odahaza pedig a világtól elvonult, imádságos és böjtölő élemódot folytattak. Nyilvánvalóan élt bennük a világban való tökéletességre törekvés különleges hivatástudata, ami talán kathar örökség. A tökéletességet a szegénységben, alázatban, tisztaságban, bűnbánatban eltöltött életben látták. Ez utóbbiért nevezték őket penitenseknek, penitenciatartóknak. Minthogy a beginák a panteisztikus misztika gyanújába keveredtek, az egyház fellépett ellenük. Előbb a belső egyházi reformok végrehajtására alakult premontreiek és ciszterciek, utóbb az eretnekségek elleni küzdelemre létrehívott kolduló rendek, a ferencesek és domonkosok ellenőrzése alá igyekezett helyezni őket. Így alakult ki egyházi befolyásra a begina-mozgalom hármas szervezeti formája: az apácakolostorrá alakulásra kényszerített beginaközösségek, a világban közösen és végül a külön élő beginák csoportjai. A beginák számára a vallási élet hagyományos formái nem voltak sem kívánatosak, sem elérhetők. Idegennek érezték az uralomra jutott skolasztika vallásos exkluzivitását, amely az „idióták” és „illitteratusok” vallási igényeit és szerepét minimálisra zsugorította. így jutottak el a misztikához, amely az egyéni vallási tapasztalat és az érzelmi átélés jogán szembehelyezkedett a tekintélyelvi, racionalista, az érzelmeket semmibe vevő skolasztikus felfogással, a hagyományos vallásosság képviselőjével. Ez a bensőséges, elmélyült vallásosság ki akarja emelni a hívőket a gépies imádkozás, misehallgatás, zsolozsmázás állapotából, amely Istenhez való viszonyukat objektívvá és racionálissá tette, és olyan egyéniségekké kívánja őket formálni a szemlélődő, elmélyedő magánájtatosság révén, akik személyes én-te viszonyba léphetnek az Istennel, beszélgetést folytathatnak vele. A „devotio moderna”-nak, új ájtatosságnak nevezett irány tehát éppen úgy fel akarja szabadítani az egyéniséget a megkötöttségek alól, mint a humanizmus, csakhogy amaz vallásos, ez pedig világi téren. Eszménye a kegyes, őszintén vallásos élet, amelyben a munkának éppen úgy megvan a maga helye, mint a szemlélődésnek. Többé nem a világtól való elszakadás az ideál, hanem a világ átalakítására való törekvés, elsősorban példaadás által. Ennek a fordulatnak a végrehajtásában a szász dominikánus tartományfőnöknek, Eckhart mesternek, az őt óvatosan követő strassburgi Taulernek, a konstanzi Susónak, a németalföldi Ruysbroeknak volt döntő szerepe. Klasszikus megfogalmazást az új élet- és vallási eszmény Kempis Tamástól kapott, aki a kétkezi munkában, a másokért végzett szolgálatban, az alázatosságban, és a szívbéli egyszerűségben jelölte meg Krisztus követésének útját. A XIV. századi keresztény élet állóvizét felkavaró hullámok Magyarországot is elérték. Elsimulva érkezett hozzánk a tomista-scotista teológiai-filozófiai vita hulláma. Hogy azonban az elméleti gondolkodás Magyarországon is elért már bizonyos színvonalat, bizonyítja, 172
