Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Bellér Béla: Művészetek Nagy Lajos korában

hogy a pápa a fraticellikkel folytatott teológiai vitájában, 1Ő17-ben magyar főpapok, Cd- sotti Ágoston zágrábi püspök és László kalocsai érsek állásfoglalását is kikérte. A magyar szellemi élet tiszteletét bizonyítja az itáliai Boldog Augustinus Triumphusnak, a neves ágostonrendi teológiai írónak és hitszónoknak az a gesztusa is, hogy a váradi püspöknek, Magyarországi Jánosnak ajánlja De summa Trinitate et fide catholica (A legfőbb Háromságról és a katolikus hitről) c. művét. A Nagy Lajos által 1367-ben megalapított pécsi egyetem ugyancsak a teológiai igény kielégítését szolgálta. Az egyetemen az eretnekek elleni harcra különlegesen kiképzett domonkos rend tagjai tartották a prédikációkat.

Az egyházművészet szempontjából még fontosabb, hogy kevéssel kialakulásuk után, utat találtak hozzánk az új vallásosság, a „devotio moderna" eszméi és gyakorlata. Közvetítői egyrészt a szerzetesrendek, másrészt a begina-mozgalom voltak. A szerzetesrendek közül azok válhattak az új vallási igény megfogalmazóivá és szolgálóivá, amelyek szakítani tudtak a skolasztika száraz racionalizmusával, és az ember érzelmi életének nagy birodalmában keresték a vallás helyét. A régebbi szerzetesrendek közül elsősorban a premontreiek, a karthauziak és az ágostonosok, az újabbak közül a domonkosok és ferencesek, valamint az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend tagjai, a pálosok lettek az új vallásos eszmény szószólói nemcsak hazánkban, hanem részben a szomszédos országokban, Csehországban és Ausztriában is.

A szerzetesrendeknél is nagyobb szerep jutott a „devotio moderna" terjesztésében a begina-mozgalomnak, amely hazánkban a németalföldivei majdnem egy időben, már a Xlll. század elején jelentkezett. A magyarországi mozgalomban is föllelhetők mindazok a szervezeti formák, amelyeket Németalföldön megfigyelhettünk: vannak kolostori közösséggé alakult beginák, a világban közösen élők és egyedül élők. A magyarországi beginiz- mus legjelentősebb központja a margitszigeti domonkos apácakolostor. Itt élte le áldozatos életét Krisztus szenvedésének tiszteletében, az eukarisztikus devócióban, a szüzességhez való ragaszkodásban és főként a szegénység kultuszában IV. Béla „magyari királynak nemes leánya", Szent Margit, a magyarországi beginizmus legnagyobb alakja.

A Magyarország vallási képét jellemző vonások közül nem hagyhatjuk ki az eretnek- mozgalmakat, már csak azért sem, mert — mint Nagy Lajos írta 1368-ban V. Orbán pápának — országa a hívő katolikus, a hitetlen és a félhitű népek valóságos ütköző zónája. Az eretnekek a század egész folyamán, földrajzilag főként a nyugati, erdélyi és délvidéki részeken jelentkeznek. Találkozik itt a nyugati waldens, a keleti, balkáni bogumil eretnekség, valamint az önostorozó, flagelláns mozgalom, amelynek Magyarország egyik gócpontja. 1401-ben Sopronban monstre-eretnekpörre is sor kerül, amelyben számos waldens férfi és nő kerül inkvizíció elé, de halálos ítéletek nem hangzanak el.

Az eretnekek jelenlétét általában a vallási hanyatlás, a vallásellenesség szimptómájaként értékelik. Bár ebben a korban már kimondottan vallásellenes nézetek is fölmerültek, mint pl. az 1327-ben megégetett bolognai professzornak, Cecco d'Ascolinak az evangéliumot az asztrológiával behelyettesítő tanítása, az eretnekségek nagy része nem ilyen. Fellépésük nem általában a vallás, hanem csupán egyfajta vallási eszmény, gyakorlat tagadását és helyébe egy másik állítását jelenti. A magyarországi eretnekségeknek a túlzásokból kihámozható lényege nem esik messze a „devotio moderna"-étól. Ők is az Istennel való személyes kapcsolatteremtésre törekednek, csak éppen az egyház kiküszöbölésével, főként az egyházi vagyon elvetésével. Hogy az eretnekek esetében alapjában véve egy mélyen és őszintén vallásos mozgalomról van szó, bizonyítja a heretikusoknak nem egyszer az őket üldöző egyházi hatóságok által is elismert magasrendű erkölcsi felfogása és tisztasága.

Ez a drámaian mozgalmas, forrongó és ellentmondásokkal teli vallásos élet határozta meg általában az egyházművészet helyét és szerepét a lelkipásztorkodásban. A következőkben azt vizsgáljuk: hogyan fejezte ki ez a művészet — vagy egyáltalán kifejezte-e — a vallásosságban bekövetkezett változást? Melyik oldalon áll a vallásosság régi és új formái, a liturgikus vallásosság és a „devotio moderna” közt folyó harcban?

Képzőművészet és vallási eszmény

A kultusz fő színtere a középkori egyházban a templom, az Isten földre ereszkedésének és az ember égbe szárnyalásának szent helye. Milyen fizikai és lelki teret alkotott a klasz- szikus és középeurópai gótika (1310—1390) építészete Isten és ember találkozásának?

A kora középkor tömör falú, örökös félhomállyal küzdő román templomai nem a földi szemet akarták gyönyörködtetni, hanem a lelki szemet megnyitni a dolgok anyagisága mögött meghúzódó mélyebb értelem, az isteni gondviselésről tanúságot tevő „jelentés” meglátására. Ezzel szemben a virágzó középkor gótikus temploma a maga határozatlan térhatárával, színes fényeivel gátolja ugyan a tiszta érzékelést, de egyben utat nyit a képzeletnek a minden kötöttségtől felszabadult hit misztikus élménye felé. Azzal, hogy bi173