Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Gúthy Andor: A megváltás gyötrelmes gyönyörűsége
A MEGVÁLTÁS GYÜTRELMES GYÖNYÖRŰSÉGE (Képmeditáció) A Rue des Unterlinden-en lévő ősrégi (XIII. századi) kolostorba tartunk, colmari utunk fő céljához. A Nagy Francia Forradalomig éltek itt a domonkosok szabályzatát követő apácák. Az ő emléküket őrzik az ősi falak. Az árkádos kerengővei körbefogott szép udvar s az érdekes és szép, reneszánsz stílusú kerekes kút az udvaron, amely kút ma már persze csak dísz, virágok nyílnak a káváján. De hát minket nem ez a szép emlék késztetett arra, hogy megszakítsuk utunkat, hanem Grünewald (Mathis Gothardt-Nithardt = Mathis a festő, róla szól Hindemith zeneműve). Az ő híres isenheimi oltára, melyet, legalábbis annak Golgotaképét minden művészettörténeti könyvben megtalálni, s amelyet minden méltatója a nagy remekművek közé sorol, de amelyet eddig minden reprodukcióján idegenkedve néztem. Felcsigázott érdeklődéssel lépek az eredeti elé a domonkos nővérek egykori kápolnájában. „A megváltás gyötrelmes gyönyörűsége”: ezekkel a szavakkal őrzöm a kép emlékét azóta is. Az először elénk táruló Golgota-jeleneten a gyötrelmet már a reprókról ismerem, s most is ez ragad meg először, Jézus szenvedésének a gyötrelme, amely itt még sokkal realisztikusabb, mint bármely kópián. A Megváltó teste, úgy tűnik, immár holtan csüng alá a keresztről, megnyújtva és eltorzítva karjait, szétterpesztve az átszögezett kezek ujjait. Inkább hát gyötrelem, de persze, a Megváltó gyötrelme, minket bűnösöket megváltó gyötrelem. A testen sötét foltok, a korbácsütések nyomainak látnám, de az egész testet ellepik, s így el kell hinnem, amit útikönyvemben olvasok, hogy a festő pestisesnek ábrázolta Krisztust, mert az oltárképet az isenheimi antoniták kolostora számára festette (onnan hozták át ide a Forradalom alatt), ahol a „Szent Antal tüzétől” (valami pestis vagy orbáncbajban) szenvedő betegeket ápolták. Azt akarta kifejezni, hogy a Megváltó minden nyomorúságunkkal teljesen azonosul (a bűnt kivéve), íme, pestises lett a pestisesek között. Sőt itt a kereszten titokzatos módon még bűneinket is magára vette. Igen, megváltó szenvedés és halál, de hát akkor nem kéne mégis egy kis derűt belelopni Krisztus arcába, mint annyiszor teszik más festők? Nem! Azok ellopják Krisztus emberségét, vagy annak jó részét, ha nem mutatják meg teljes emberi elhagyatottságát, emberi nyomorúságának (a mi bűneink nyomorúságának) teljes mélységét. Valahol később azt olvastam, hogy Grünewald volt a Golgota utolsó „szemtanúja". Igen, valóban így van, a szemtanú pontosságával rögzíti a valóságot. S hát okkar nem marad-e a kép lehangoló (ahogyan a reprodukciók alapján éreztem), nem vígasztalan-e, ha csak az iszonyú kudarcot mutatja meg? Persze, az oltárkép utolsó oldalán meg van festve a Feltámadás is, de hát az megint egy másik kép, egyszerre nem látjuk ezzel. És mégis: nemcsak „tudjuk”, hogy Krisztus halála megváltást hozott és hogy feltámadás követte, a festő csodálatos művészettel ezen a képen is meg tudja mutatni ezt, anélkül, hogy elvenne valamit is a szemtanú által látott iszonyatból. A feszület mellett, a kép baloldalán ott térdel Mária Magdolna, a halott Mesterre emelve tekintetét és Hozzá emelve két összekulcsolt kezét. Ebben a gesztusban is van már valami reménység, ha csak a kétségbeesés csakazértis-reménysége is. (De bizonyára ezért a hűséges, szerető reményért kapja azt a kegyelmet, hogy ő láthatja majd először a Feltáma- dottat). És ott áll a szeretett Tanítvány, átkarolva a Szeplőtelen Anyát, aki szinte maga is holtra vált a fájdalomtól (ó, ez a hetedik tőr milyen szörnyű volt annak a szívében, aki csak a szeretetet hordozta benne!). Mária itt is eggyé akar lenni Fiával, s ha vele való azonosulásában szinte a halálba szédül is, könnyei mintha nyugodt, bár halálsápadt arcra csordulnának lezárt szemhéja alól, és kezének kulcsolása jelzi, hogy ha nem is tudja, miként, de hite minden helyzetben, még ezen a gyötrelmes órán is megmarad. A Tanítvány arca sírás, siratja Barátját, talán szívesen meghalna vele, de tudja, hogy most feladata van, Tőle kapott feladata, hogy ölelő karjával gátolja az Anya összeroskadását. Ez a feladat megkettőzi fájdalmát, hisz a Szeplőtelennek fájdalmát is valamiképpen át kell vennie. De íme, a hatványozott gyötrelem erőt is ad, szilárdan tartja ezt az erőtlen testet, mostantól kezdve fia ő is ennek az összeroskadni készülő Asszonynak. A kép vigasztaló kulcsa azonban nem ez a három történelmi tanú, hanem a negyedik, aki csak jelképesen lehet itt jelenvaló, hiszen Heródes már régen lefejeztette: a kép jobb oldalán, tehát Krisztus balján, ott áll a Keresztelő, kezében könyvvel, valószínűleg Izajás jövendölésénél felütve (Iz 53.: a fájdalmak férfiéról, aki azonban a nemzetek megváltója lesz). És az Előfutár jobbkezével rámutat a keerszten Függőre, annak szíve felé. S a Keresztelő lábánál egy bárány lépked, keresztet tartva első lábával, gyönge, immár jelképes keresztet, amely nyakára támaszkodva feje fölé magasodik. Lábánál pedig kehely. A Bárány, amely Izajásnak ugyanabban a fejezetében jelenik meg, mint a Fájdalmak Emberének s a 168
