Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tardy László: Az egyház szentsége és a szent zene

Ä múlt századi mozgalmakat folytatva a pápai ösztönzés nyomán erőteljes tudományos kutatás és gyakorlati munkálkodás kezdődik az egyház szentségi élete egységének, liturgikus és zenei kultuszának felvirágoztatására. Megkezdődik, illetve folytatódik a liturgikus könyvek fordítása (kétnyelvű kiadványok a mise és a zsolozsma szövegével), másrészt folytatódik az európai zenében a többszólamúság óta háttérbe szorult gregorián ének újjáélesztésének heroikus munkája a bencés atyák támogatásával, a klasszikus polifónia kincseinek feltárása, közreadása, propagálása a Ceciliánus mozgalom részvételével.

E törekvésekkel párhuzamosan, most már a zenetörténeti kutatással karöltve tudós muzsikusok és liturgikusok szentelik munkásságukat a vallásos népének-hagyomány értékeinek feltárására, hiteles, - történeti formáinak megállapítására, az értékesnek ismert anyag közreadására és terjesztésére. Nálunk Bogisich Mihály püspök, a Cecília Társulat elnöke nyitja a sort „Őseink buzgósága" címmel közreadva régi egyházi énekeket, majd Harmath Artúr munkássága, — találkozva a Magyar Kórus és az Éneklő ifjúság tömegmozgalmával, valamint Kodály Zoltán és neveltjei nemzeti kultúrát teremteni akaró és tudó körével — új lendületet ad az egyházi népének ügyének (SZVUI), azt bevonja a magasabb művészet, a kóruskultúra körébe, a mozgalom európai rangú magyar és latin nyelvű zenekultúrát teremt.

E két mozgalom munkássága párhuzamosan halad és fejlődik a XX. század első felében, miközben a teológiai gondolkodás, különösen XI. és XII. Pius pápa ideje alatt jelentős lépéseket tesz a benső egység helyreállítása felé. Polgárjogot nyer a gondolat, hogy „Isten népének tagjai mindannyian papok, egységünk Krisztussal, a Fővel, annyira eleven és bensőséges, hogy papságában is mindnyájan részesülünk, ha nem is ugyanolyan módon" (A II. Vatikáni zsinat tanítása. Bevezetés 32. o.). Az egység teljes megvalósulása az egyház szentségi tevékenységében, a zsinat tanítása nyomán válhatott valóra, mely már első elfogadott dokumentumát, a Liturgikus konstitúciót ezzel kezdi: „A zsinat azt a célt tűzte maga elé, hogy a krisztusi életet a hívőkben egyre jobban elmélyíti ..., hogy a hívek életükkel megmutassák és kézzelfoghatóvá tegyék Krisztus misztériumát és az igaz egyház valódi mivoltát" (1—2, pont). A konstitúció 14. pontja pedig már előre jelzi a Lumen gentium egyházképét: „A híveket neveljék rá a liturgikus ünneplésben való teljes, tudatos és tevékeny részvételre. Ezt követeli magának a liturgiának természete, a keresztségből származó joga és kötelezettsége ez a krisztusi népnek, mely .választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép"' (Lit. konst. 14.). A benső, Isten népe egyházképben megvalósuló szentségi egység után, annak jóvoltából megvalósulhat a liturgikus és zenei mozgalom egysége is, beteljesítve a Lumen gentium 13. pontjában olvashatókat: „Isten népe nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a királlyal kell betakarítania a termést, akinek Isten örökségül adta a nemzeteket és, akinek városába hozzák a népek az ajándékokat és a kincseket. Az egyetemességnek ez az Isten népét ékesítő jegye magának az Úrnak ajándéka. Ennek birtokában az egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy Krisztus fősége alá hozza össze az egész emberiséget, annak minden értékével, az ő Lelkének egységében. Ennek a katolicitásnak a nevében minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész egyháznak. így az egész is, és minden egyes rész is gyarapszik minden tag kölcsönös önközlése által, egységben munkálkodva, hogy elérjük a teljességet."

Amikor az Anyaszentegyház, a Szentlélektől vezetve, Krisztus titokzatos testének fényében az egyes tagok között újra megosztja a szolgálatot, a feladatokat és munkát, a Lélek szeretetétől vezérelve nem kívánja, hogy tagjai levessék, megtagadják saját kultúrájukat, hanem mivel az adományok sokfélék, és a szentzene is sokféle alakban, stílusban öltött testet, megengedi, hogy ki-ki a maga nyelvén hirdesse, sugározza a feltámadt Krisztus fényét. A nyelv — és a zene is egyfajta nyelv, közlésmód — élő valóság, mely a szent, művészi és egyetemes jelleget csak akkor és ott öltheti magára, amikor szüntelenül része van az egyház nemesítő, tökéletesítő és rendező szolgálatában. Ez pedig a történelem tanúsága szerint a legjobban akkor valósulhat meg, ha más nyelvekkel, stílusokkal találkozva, azoktól tanulva, azokból gazdagodva, értékeiket asszimilálva építi önmagát. Szent István királyunk gyengének mondta az egynyelvű nemzetet. Az egyháznak is szüksége van arra, hogy Isten népe többnyelvű legyen, mert ez a feltétele egészséges zenei, liturgikus életének is. Az Antifonále, a Graduale és Kyriale, az egyes nemzetek hagyományában fennmaradt gregorián énekanyag (Magyar gregoriánum) más stílusok által pótolhatatlan, azt nem helyettesíthető zenei és liturgiái értékeket képvisel. Ugyanakkor a gregorián ének sem helyettesítheti a vallásos népéneket, mert jellegénél fogva nem tudja betölteni azt a szerepet, amit a vallásos népének betöltött és betölt Isten népének szentségiliturgikus életében. Kodály, Harmath, Bárdos és társaik nem akarják és nem is tudják pótolni egy igazi egyházzenei kultúrában Josquint, Palestrinát vagy Lassust. De a XX. századi magyar egyházi zene gyakorlatában, fejlődésében és kivirágzásában — az

144