Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tardy László: Az egyház szentsége és a szent zene

századokon át ő alakítja, teremti a zenekultúra magasabb, mind összetettebb formáit, majd a többszólamúságban megteremti azt a zenekultúrát, melyben tovább folytatódhat az átvétel, nemesítés és rendezés, majd visszaadás gazdagító cseréje, és amely az ezredfordulótól napjainkig élteti az egyházi és világi zenekultúrát egyaránt. Ezzel a folyamattal a hívek nagyobb része már nem tud lépést tartani, s a delelő középkortól kezdve egyre jobban kiszorul a kultuszt építő, alakító tevékenységből, a szent cselekményekben való aktív részvételből. De a Szentlélek ekkor is, és ezután is az egész egyházat „űzi és hajtja”, így az egyszerű nép, mely az egy- és többszólamú zenekultúra magasabb formáit nem tudja művelni, a liturgia nyelvét, a latint nem képes megérteni, - a Szentlélek ösztönzésére az őt vezető lelkipásztorok gondoskodása révén — a maga síkján és eszközeivel folytatja „az Istennel való bensőséges egyesülés és az egész emberiség egységének” munkálását. Ezzel folytatja az egyház szentségi művét, meghozva egy újabb egyszólamú, egyszerű népi dallamkultúra kivirágzását, megteremtve és „kihordva" a középkorvégi latin énekekből és népzenei dallamokból egyaránt táplálkozó cantiót, laudát, koráit, a vallásos vagy egyházi népénekek ezreit. A második évezred közepétől Európa keresztény népességének túlnyomó többsége ezekben az énekekben találta meg Krisztus és az üdvtörténet fényét és melegét, ezekben tudta hitvalló módon kimondani a megtestesülés és megváltás örömét, elsírni a bűnbánat és együttérzés könnyeit, elzengeni a kegyelemtől izzó lélek hálaénekét. Kájoni János ferences szerzetes így írja le énekeskönyvének előszavában az előtte már sokszor végbement folyamatot: „Sem munkámat nem kimillettem, sem fá- ratságomat nem szántam, hanem az Istentől énnekem adott kicsiny Tálentumot ki-osztot- tam .. . Gondolám azért magamban, hogy valami szép Nótákra szerzett Énekeket, Soltá- rokat és Dicséreteket egybe-szedegetnék, jobb formába rakogatnék, rendesebben helyeztetnék és ki-bocsátanék: talán az Isteni szeretettől el-hűlt szívekben tüzet gerjeszthetnék, és másoknak is afféle Istenes dolgokra alkalmasságot adnék . . . Csak az Istennek dicsőségét és a .Közönséges hasznot' s szükséget tekintettem.” A kancionálék, nemzeti nyelvű énekes- köríyvek a maguk kultuszát fonják az üdvtörténet eseményei, Krisztus életmisztériumai és az anyaszentegyház szentségi megnyilvánulásai köré. Ezzel Isten népének nagyobbik fele ismét képes lett az Atyával való párbeszédre, Krisztus világosságának, a szentség és kegyelem fényének szétsugárzására, az egyház megszentelő művének továbbfolytatására. Ez a dallam és énekkincs — osztozva a korábbi himnuszok sorsában - az első századok ortodoxia- heterodoxia küzdelméhez hasonlóan átélte a hitújítás és az ellenreformáció küzdelmét. Élete szorosan hozzá volt kötve az egyes nemzetek népi kultúrájához, így érthetően jobban ki volt téve korok, stílusok, divatok változó és változtató hatásának, de egyben jobban is élvezte az egyes népek kultúrájának tápláló, asszimiláló, csiszoló és megőrző hatását.

Az újkorban tovább erősödik a világ társadalmi, kulturális megosztottsága, ezzel együtt Isten népének benső tagozódása, kultúrájának, kultuszának divergens jellege fokozódik. A modern kor felé közeledve a tudományos és történeti kutatásban egyre mélyebbre és messzebbre hatolva döbben rá az egyház helyzetének fonákságára és tarthatatlanságára. Ámulva fedezi fel a liturgia ősi szépségét és gazdagságát, Isten népe eredeti egységét: „Csodálatos, hogy ezek a legrégibb időből származó igénytelen dallamok — melyek a szent szertartásokat és liturgikus cselekményeket díszesebbé tették, - már kezdettől fogva mily rendkívüli módon emelték a hívek ájtatosságát. Különösen a régi bazilikákban, ahol a püspök, a papság és a hívek felváltva énekelték az Űr dicséretét, e liturgikus énekek hatása alatt - a történelem tanúsága szerint - a barbár népek közül sokan elsajátították a keresztény vallást és kultúrát... A templomokban pedig, ahol majdnem az egész lakosság alkotta a kórust, a liturgia által a művészek, építészek, festők, szobrászok — ők maguk is tudósok — olyan teológiai ismeretekre tettek szert, melyeket a ránk maradt műemlékekben még ma is megcsodálhatunk" — írja XI. Pius pápa apostoli konstitúciójában. Szent életű elődje, X. Pius pápa pedig, felismerve az egység helyreállításának egyetlen lehetséges útját, a teljes hívő nép újbóli bevonását az egyház szentségébe, aktív részvételét a liturgiába (szorgalmazva a gyakori eukarisztiavételt) összefoglalja az egyház hagyományos tanítását a szent zenéről, összegzi a múlt század első felében megindult liturgikus és egyházzenei kutatások eredményeit (Solesmes, Ceciliánus mozgalom) megalkotja az egyházi zene törvénykönyvét. A Szent, Művészi, Egyetemes hármas törvénye már messze a jövőbe mutat, igazán csak a II. Vatikáni zsinat egyházképéből érthető meg. Szent, mert Isten szavát hordozza, Krisztus világosságát sugározza, az üdvtörténet eseményeit kultusszal körülvevő egyház tevékenységéből születik, az evangélium örömhírét hirdeti. Művészi, mert Isten népe igényli, hogy az emberi szellem és lélek alkotása a művészet és az Egyház rendező, nemesítő, tökéletesítő erejére támaszkodva nyerje el végső formáját. Egyetemes, mert magába olvaszt mindent, ami érték, „bárhol található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos kultúrájában . . . így a világ egész gazdagsága beépül Isten népébe, az Űr testébe, a Szentlélek templomába" (LG. 17.).

143