Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
hatunk azon, hogy az istenség bálványkép ábrázolása imádást, elragadtatást váltott ki a szemlélőből. Számára a kép vagy szobor olyan magasabbrendű valósággá válik, mely mindent feláldozó odaadást, imádást kíván és ezt az ember önként cselekszi, nem tudván kivonni magát a kép vagy szobor hatása alól. Egészen az ember- és állatáldozatokig, öncsonkító rítusokig, mindenre kész az általa természetfelettinek tartott és képileg megjelenő istenség színe előtt. Ezért teljesen érthető az Ószövetség képtilalma, a láthatatlan Isten bármiféle, akár szimbolikus ábrázolása is, mert az igaz Isten természetfeletti láthatatlanságát ellenállhatatlanul a természetábrázolás mágikus hatást gyakorló szintjére vonná le. Az egész Ószövetség története bizonyítja, hogy Isten választott férfiainak milyen állhatatos küzdelmet kellett vív- niok az újra meg újra visszatérő kísértéssel, hogy Jahvét szoborban vagy képben ábrázolják. S amint Salamon után Jeroboám elszakítja az északi országrészt a Jeruzsálemi templomtól, első dolga, hogy aranyborjút csináltasson s azt mondja: „Nézd, Izrael, itt az istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről!" (1 Kir 12,28) A Jahvéval kötött szövetség lényeges jele volt, hogy az Isten nem ábrázolható, de a salamoni templom minden díszét, értékes cédrusgerendáit, arany és bronz felszerelését a Királyok 1. Könyve 7. fejezete részletesen leírja. Salamon imájából kitűnik, milyen mély teológiai hittel tudta, hogy akármilyen értékes építmény is a jeruzsálemi templom, de az mégsem más, mint az a hely, amelyen Isten állandóan „rajta tartja szemét”, hisz „az egek ege sem képes téged befogadni, nem is szólva erről a templomról, melyet építettem" (1 Kir 8,27). Már itt kitűnik gondolatmenetünk alaptétele, hogy amikor az ember kultuszhelyeit megépíti, abban a rendelkezésére álló anyagokkal és azok esztétikai meglormálásával annak a közösségnek a hitét fejezi ki, amelyet vall, — Az antik templomok mind az istenség lakóhelyei, csak a kultuszt végző papság léphet be az épületbe, a nép a templom udvarán áldozati adományaival csak szemlélője, énekével, imájával kísérője a papság kultikus cselekedeteinek. Ebben a jeruzsálemi Jahve templom sem különbözött a pogány szentélyektől, hisz a jeruzsálemi templomba sem léphetett be más, mint a papok, a nép a templomtérről csak nézője volt az áldozat bemutatásának. Abban volt sokkal fejlettebb az ószövetségi kultusz, hogy annak az Istennek áldozott, aki ábrázolhatatlan és aki bár kegyelmi jelenlétével betölti a templomot, de az nem képes Őt befogadni. Az Újszövetség kultuszhelyei Az újszövetségi ember hozza magával testi-szellemi valóját, de a megváltás a világ mágikus hatásától megszabadította. A kereszténység szekularizálta a világot, mely Isten alkotása, de nem azonos sem egészében, sem részeiben az istenséggel. Új értelmet kap a templom fogalma is. Ebben döntő jelentőségű Jn 2,19—21 fordulata, Jézus így válaszolt a templom megtisztítása után: „Bontsátok le azt a templomot és harmadnapra fölépítem azt. .." De Ő saját teste templomáról beszélt. Jézus Krisztussal megszűnik az ószövetségi és antik templomépület, mint kultuszhely - és helyére lép az Istenember teste, melyben az istenség egész teljessége lakozik. Ezt a gondolatot folytatja az Efezusi levél 2,19-20 verse és ezt fejtegeti Szent Péter első levele 2,3-5 is: „Ha Hozzá, az eleven kőhöz járultok... eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be.” A régi, a kőből épült templom ideje lejárt, az ószövetségi papság megszűnt, Isten új temploma Jézus Krisztus és a hozzá kapcsolódó keresztény közösség, mely egyben az új és örök áldozat bemutatását is végzi, Istennek egyedül tetsző tökéletes áldozatot, mely nem más, mint Krisztus keresztáldozatának eukarisztikus megjelenítése a hívek közösségében (Id. még 1Kor 6,19-20; 3,16-17). Az első keresztény közösségek „a kenyértörést házanként végezték és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2,46). Az első három században az üldözések miatt alig volt lehetőség keresztény kultuszhelyek építésére, de különben is, élő módon átjárta a közösséget annak tudata, hogy „Isten temploma szent és ti vagytok az" (1Kor 3,17). Az első kultuszhelyek a temetők, a katakombák voltak. Itt találkozunk a keresztény hittudat első képi megjelenéseivel. Bár kétségtelen, hogy az ősegyháznak századokig kemény elvi tusakodása volt az ószövetségi képtilalom feloldásáért, de a római-hellénista világ képszeretete áttöri ezt a tilalmat a katakombafestészetben. Természetesnek tartották, hogy a láthatatlan Isten nem ábrázolható, de évszázadokig a Krisztusban láthatóvá lett Isten ábrázolásától is tartózkodtak. Krisztust csak szimbólumokban jelzik, a Jópásztor, a kenyér és halak képében, ószövetségi előképekben (vizetfakasztó Mózes, három napig a hal gyomrában tartózkodó Jónás stb.). A kereszt is díszített, növényi mintákkal körülvett győzelmi szimbólum-jel, s nem a kivégzés fája. Arra is van példánk, hogy a fiatal egyház gyülekező helyein is kezdi a képzőművészet eszközeit használni hite kifejezésére. Az elmúlt évtizedekben a régészek feltárták a Szíriái 135
