Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet

Dura Europosz város romjait, melyet 265-ben partusok foglaltak el a római helyőrségtől. Ezek a város falait feltöltve eltemettek többek között egy házat, mely meglehetős épségben maradt. A föltárás megállapította, hogy a közönséges lakóháznak tűnő épület keresztény gyülekezeti hely volt. A középső nagyobb szobában az eukarisztikus lakomát tartották, egy mellette lévő helyiségben keresztelő medencét találtak, a legnagyobb meglepetést azonban a ház falának festményei okozták. Ádám és Éva, Dávid és Góliáth az ószövetségi előképeket ábrázolja, a Jópásztor Jézus szimbolikus ábrázolása, de itt találjuk az első újszövetségi képeket: a három Mária gyertyákkal vonul Jézus üres sírjához (a feltámadás hitel), sőt itt szerepel első alkalommal magának Jézusnak ábrázolása is, amint a bénát meggyógyítja és a vízen jár. A Décius-féle nagy keresztényüldözések utáni kor ez, a domus ecclesiae pedig valószínűleg a 250-ben indult nagy üldözés előtti negyven, aránylag békés évben kialakult keresztény gyülekezeti hely, melyet ó- és újszövetségi jelenetekkel díszítettek. Nyilván nem ez volt az egyetlen ebben a korban. De a további üldözések, a Diokle- ciánusz-féle radikális szándék a kereszténység teljes felszámolására, számtalan hasonló helyiség elpusztításával, lerombolásával járhatott.

Itt ugyanazt a lényeges vonást ragadjuk meg, mely végül is 2000 év egyházművészetére és korunkra is érvényes: az egyház, bár önmagát tartja Isten élő templomának, gyülekező- és kultuszhelyén az adott kor és kultúra nyelvén igyekszik hitének kifejezésére és identitás- tudatának értelmezésére. Teszi ezt elsősorban liturgiája kialakításával, a keresztség, a vasárnapi eukarisztikus lakoma megünneplésével, a megváltás nagy ünnepeiről való megemlékezéssel. Az esti-éjszakai-hajnali összejöveteleken nagy szerepet játszik a fényszim- bólika, a víz, a kenyér és bor, mint a szentségek anyaga, ezek díszített tartó edénye, majd lassan megjelennek az első szimbolikus, tipologikus képábrázolások, nem a művészi alkotások igényével, de mégis az önkifejezés biztonságával, s ez már tudatosságot s ösztönös- séget egyesítve, a szakrális környezet alakítását jelenti.

E külső jelekkel a keresztény ember kifejezi belső lelki-szellemi magatartását, hitét s ugyanakkor legyenek azok akár hagyományos gesztusok, testtartások, akár a gyülekezetét körülvevő anyagi világ alakítása, díszítése, jelképi értelmezése — bár egyáltalán nem akarnak „egyházművészetet” alkotni, de lényegében mégis ezt teszik. A művészet ugyanis az ember ünnepi, emelkedett, a profántól eltérő, szellemi lényegét kiemelő magatartás-kifejeződése. És a keresztény közösség hite, miközben gazdag természetfeletti tartalmat hordoz, eleinte talán tétován, a képkultusz tilalmainak gátlásaival küszködve, de mégis keresi e szellemi tartalom esztétikai jellegű kifejezését. A környezetalakítás viszont visszahat a helyiségben összegyülekezők hitére, magatartásformájára, ünnepi lelkületére. így Isten megszentelt népe kialakítja szakrális környezetét, mely akarva-akaratlan visszahat az egyház gyülekezetének hitélményére.

A konstantinuszi fordulat után

A kereszténység kezdeti évszázadai még csak halvány vonásokkal rajzolják ki az előzőekben kifejtett kölcsönhatást. A konstantinuszi fordulat viszont teljes egészében bontakoztatja ki a csírát. A nagyszabású bazilikák az egyre gazdagodó liturgikus szertartásokkal, változatos paramentikával, a felszabaduló és gazdagon áradó képi ábrázolások bőségével megteremtik azt a szakrális teret, mely a koraközépkor egyházának önértelmezését, hittudatát fejezte ki.

Itt most nincs alkalom, hogy a koraközépkortól kezdve részleteiben is bemutassuk, hogyan valósította meg az egyház önértelmezését és hitét templomépületeiben. De hogy azt tudatosan tette, utal rá Szent Ágoston: Ecclesia materiális significat ecclesiam spiritualem. Tény, hogy a kereszténység gyülekezeti helyeit nem ,,templominak tartotta a szó ószövetségi és antik értelmében. Hiszen az egyházról, mint a választottak gyülekezetéről, az ecclesiáról nevezte el azt az épületet is, melyben Isten élő temploma gyülekezik. így maradt ez meg a legtöbb nyugati nyelvben, ahol azonos szó jelzi az egyházat és a templomot (Kirche, l’église, church, chiesa stb.). A magyar nyelv is a reneszánszkorig egyháznak nevezte a templomépületet és egy teológiailag indokolatlan antikizálás hatására jött csak használatba a templom szó.

A középkor romantikája egyrészt az egyre gazdagodó szerzetes-templomokban, másrészt a szaporodó püspöki és plébániai templomokban bensőséges tereket alkot, melyekben a szabadon áradó fantázia freskókban, fa- és kőfaragásokban az „első naivság" lelkű letéve! gazdagon — ma már sokszor meg sem fejthető szimbolikával — ábrázol mindent, amit a Szentírás és az apokrifek elbeszélnek. Nagy Szent Gergely pápa ezt mondja erről: „Amit az olvasni nem tudó ember a szent könyvekből megismerni nem tud, azt a szent ábrákból leolvassa és megtanulja.” — Technikai fejlődés, de ugyanakkor a középkori lelkűiét és társadalom változása fejleszti ki a román után a gát stílust, melynél mélyen át136