Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bánhegyi B. Miksa: Lelkiség és művészet
TANULMÁNYOK Bánhegyi B. Miksa LELKISÉG ÉS MŰVÉSZET 1. Az egyház életében az utóbbi évtizedek egyik jellemző vonása a párbeszéd. A sokirányú dialógusban azonban háttérbe szorult a művészetekkel, pontosabban a művészi alkotókkal való párbeszéd. Ennek a lehetséges és szükséges együttműködésnek néhány alapelvét szeretnénk a következőkben megfogalmazni. Egyházunk kezdettől fogva fölhasználta a legkülönfélébb művészeti ágak alkotásait szent épületeiben, azaz templomaiban, de szent cselekményeiben, vagyis liturgiájában is. A templomok művészetében az építőművészet és a képzőművészetek kaptak nagy szerepet, a liturgiában pedig az irodalom, a zene és a mozgás művészete. Azonban — és ezt a tényt felesleges és káros lenne tagadni — nagyon korán kialakult egy szinte véglegesnek tekintett formavilág, amelyet azután a Tridentinum négy évszázadra szigorú megkötések és előírások béklyóiba szorított. Amikor századunk ötvenes éveitől kezdve a nagyhét liturgiájának reformjával egy hihetetlen méretű átalakulás kezdődött, ez már csak törvényesítése volt annak a liturgikus megújulási folyamatnak, amit világméretekben Pius Parsch, Magyarországon pedig Szunyogh Xavér Ferenc liturgikus mozgalma indított el. Ebben a reformban mindenképpen meg kell látnunk az alulról, a bázis irányából történő ösztönzést, amely azt mutatta, hogy Isten szent népe mélyebb lelkiségre törekszik, s azt közösségben, méltóbb keretek között kívánja megélni. Annál meglepőbb, hogy mind az egyháziak, mind pedig a világiak körében nagy ellenállásba ütközött az új lelkiség új művészeti eszközökkel való kifejezésének a lehetősége. A „modern" sokak szemében egyenlő volt a profánnal; egy-egy új vonásokat mutató alkotást nemegyszer a szent épület vagy a szent cselekmény profanizálásának, megszentségtelení- tésének minősítettek. Ennél a megújulásnál néhány évtizeddel korábban indult, majd azzal párhuzamosan és nagyon rohamosan fejlődött, alakult és állandóan változott a művészetek formavilága. Az „izmusok" ma már szinte áttekinthetetlen sokfélesége, az avantgardisták merészsége, for- radalmisága, a régit lerombolni akarása a konzervatív tömegek ellenállásába ütközött. Az új művészeti irányzatok — néhány kevésbé erős és lényegében hatástalanul maradt indítástól eltekintve — nem az egyházi művészetpártolók megrendeléseinek köszönhetik létüket, sőt forradalmiságuk következtében már eleve ellene fordultak annak, amit a köztudat „vallásosnak", vagy éppen „egyházinak" minősített. A művészetek szekularizálódásának a folyamata olyannyira elmélyítette ezt a szakadékot, hogy az egyházművészetet az elméleti írók is szinte teljesen leválasztották az egyetemes művészet testéről. A „profán” művészetekkel foglalkozók az egyházművészetet sokszor szinte a giccsel egyenlőnek minősítették; az egyházművészettel foglalkozók viszont óhatatlanul az előre lépni nem tudó és nem akaró rétegek szócsöveivé váltak. Ez a különválás hátrányos lett a művészetek számára, hiszen alkotásaikból kimaradt egy nagyon lényeges rész, a spiritualitás; de káros lett — s ezt nagyon nyomasztóan érezzük - az egyház számára is, hiszen nem tudta elfogadni és magáévá tenni az új irányzatokat, nem tudott nekik otthont adni templomaiban és szent cselekményeiben. A nagy sokára elkezdődött párbeszéd problematikájára itt most nem térhetünk ki, csak két jelentősebb pozitív mozzanatra szeretnénk rámutatni. Az egyik az 1977. évi müncheni „Exempla" kiállítás és a hozzá kapcsolódó kongresszus, amelynek témája „Handwerk und Kirche" (Kézműipar és egyház) volt - s ez legyen példája a bázison végigmenő párbeszédnek -, a másik pedig II. János Pál pápa találkozása a művészekkel az NSZK-ban tett látogatása alkalmával - mint a felülről induló kezdeményezés parádés mintája. Ezt az egyház és a művészetek között végbement elszakadást Hsérte és kíséri még ma is a másik, ugyanilyen tragikusan káros elszakadás; a lelkiség elszakadása testi és anyagi 131
