Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bánhegyi B. Miksa: Lelkiség és művészet
megjelenési formáitól. Sokszor hirdetik, vagy gyakorlatukkal vallják hivő emberek, hogy lényegtelen az imádság közben fölvett testtartás vagy gesztus milyensége, hogy közömbös az istentiszteletet, a szent cselekményeket körülvevő tér alakítása, a liturgiában használt eszközök anyaga, művészi formája, vagy éppen mindezeknek minden művészi jelleget nélkülöző megjelenése. Gondolataink során a közösség lelkiségét tartjuk szem előtt, bár ugyanígy szükség volna a szubjektív lelkiséget körülvevő, annak megnyilvánulásait kísérő és jelző szövegek, szentképek vizsgálatára, vagy az ezekben a gyakorlatokban részt vevő test méltó helyének a kijelölésére. A művészetek részéről viszont a képzőművészeteket tartjuk elsősorban szem előtt — ide sorolva az építőművészetet is - bár itt is szükséges lenne a többi művészeti ág vizsgálata is, mind az alkotó, mind pedig az előadó művészetek területén. 2. „Menjetek hozzá, az élő kőhöz” — olvassuk Szent Péter első levelében — „... és mint élő kövek épüljetek fölé lelki házzá.”1 „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” — kérdezi Szent Pál a korintusiakat.2 Krisztus a szegletkő, mi vagyunk testünkkel a rá épülő kövek, amelyek egy templomot alkotnak. Az újszövetségi Szentírás számos helyét idézhetnénk, de helyettük álljon itt az egyház hitét kifejező prefáció: Krisztus „a pap, az áldozat és az oltár."3 Amikor Krisztusban testet öltött a második isteni Személy, emberi érzékekkel megközelíthetővé és egyben ábrázolhatóvá is vált. Krisztus az egyedüli, aki az ember irányában átlépte az isteni és az emberi szféra határát, s így mindazt, amit Istenről, egyáltalán természetfölöttiről, örök életről el akarunk mondani, csupán Krisztus alakjában tudjuk kimondani. Pontosan úgy, ahogy az Atya is mindent benne mondott ki. Elkerülve minden művészetbölcseleti vagy ismeretelméleti fejtegetést: az ábrázolt Krisztus nem azonos sem a valóságos testben megszülető, sem az eukarisztikus testben jelenlévő, sem pedig a misztikus testben tovább élő Krisztussal, csak jele annak. Krisztus ábrázolása is, mint minden más ábrázolás, csupán jelek által történhetik. Az már lényegtelen különbség, hogy a művész Krisztust egy elképzelt, s éppen ezért szükségképpen idealizált ember alakjában akarja ábrázolni; vagy olyan szimbolikus jelet alkalmaz, amely általánosan elfogadott módon jelenti Krisztust (kereszt, bárány); vagy esetleg egy nem általánosan elfogadott Krisztus-jelet, hanem egy közérthető, általános emberi szimbólumot (fény). De Krisztus megtestesülésében nemcsak ábrázolhatóvá vált az „isteni”, a szakrális, hanem ábrázolt Személye ugyanúgy sarkköve lett minden „lelki épületnek", ugyanúgy középpontja és oltára lett minden szent cselekménynek, ahogy az az apostoli tanításból az egyházra nézve kiviláglik. Ha ezt a Krisztus-alapú és Krisztus-középpontú lelkiséget megfelelő szinten kívánja a művészet ábrázolni, akkor az sem kereshet más alapot és más középpontot, csak Krisztust, ha ezt a lelkiséget akarja szolgálni. 3. A kifejezés ne legyen riasztó egyetlen művész számára sem. Mai egyházunk és a mai keresztény lelkiség nem kívánja egyik művészeti ágat sem az „ancilla” szerepébe kárhoztatni: sem a hit, sem a lelkiség, sem az egyház, sem az egyháziak szolgálatába. A spiritua- litás csupán egyetlen szolgálatot kíván a művészettől: a fogyasztás napi igényein túlmenő, az anyagi világ fölé emelkedő, minden rosszal szemben a Jó győzelmét hirdető reménység szolgálatát. Ezt pedig nem tagadhatja meg egyetlen művészet sem. A művész számára éppen ez az első feladat: fölismerni ennek a speciális művészetnek — amit nem volna szabad sem egyházi, sem vallásos, sem templomi művészetnek nevezni —, ennek a lelki tartalmakat hordozó művészetnek a közösségi és jövőbe mutató tartalmát. Itt minden alkotó művész olyan közösséget tarthat szem előtt, amelyiket sohasem a véletlen, még csak nem is a közös érdeklődés, hanem a legmélyebb értékek keresése, a közös áldozatbemutatás élménye, az egy „test" tudata kapcsol és tart össze. Eddig a pontig el tud jutni minden művész, a nem hivő vagy nem keresztény művész is, amikor az egy Isten hitét, az örök élet reményét, a szentmise titokzatos áldozatát vagy Krisztus titokzatos testét kell megközelítenie alkotásában. Ehhez a föntebb vázolt tartalomhoz adja a művész korának anyagát, formavilágát, általános emberi élményét. Itt a művésznek teljes szabadságot kell kapnia ahhoz, hogy elérhesse azt a művészi szintet, amely az „egyházművészetet” képes megszabadítani a rárakódott vádaktól. Szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy, amikor a fentiekben művészről és művészetről beszéltünk, mindig szem előtt tartottuk az iparművészeti alkotásokat, sőt az egyszerű, művészinek egyáltalán nem tartott iparos munkát is. A művészi terv szerint épülő templom tényleges felépítése, a berendezés és az eszközök elkészítése kevés kivételtől eltekintve már nem magának a tervező művésznek a feladata lesz, hanem a mestereké, szakmunkásoké, esetleg a társadalmi munkában dolgozó híveké. Az elmondottak rájuk is vonatkoznak. Hogy a későbbiekben bővebben tárgyalt példánkra 132
