Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: A keresztény felnőttnevelés néhány problémája és feladata
hogy az egyház nem folytatja elég meggyőzően Jézus Krisztus emberszerető munkáját. A történelem eléggé igazolja ennek a veszélynek a realitását. Régen és ma is érvényben marad, hogy a kereszténység Isten ügyét és ne az evilági érdekeket képviselje. Ez utóbbiakat csak akkor és annyiban, ha azokat Krisztus rendelése nyomán, küldetése alapján végzi. Mégis, lehetetlen a jogos kérdést válaszolatlanul hagyni: Vajon miért szükséges, miért jó a kereszténység az embereknek? Végső soron a válaszunk: propter nos homines et propter nostram salutem (miértünk, emberekért, a mi üdvösségünkért). És nemcsak Krisztus megtestesülésének céljára, de az egyház létének igazolására, feladatának, küldetésének meg- világosítására is érvényes e hitvalló megállapítás. Csakis akkor válik az egyház hitelre méltóvá, ha ebben a szellemben szól és cselekszik. — Ha elkötelezett keresztények épp ezt hiányolják, akkor az Isten ügyét, az emberek jogos igényeit képviselik. Kétségtelen tény, és ezt a keresztény felnőttformálásnál már lehetetlen tudomásul nem vennünk, hogy egyházképünk, az egyházról való gondolkodásunk az elmúlt időben jelentősen megváltozott. Nem arról kívánok összefoglalást adni, hogy milyen gondolatok ötlöttek fel az emberek fejében. Inkább a tények jelentősek, melyek természetesen hatással voltak az emberi, a hivő gondolkodásra is. Nem elméleti kérdésekről van tehát szó, hanem bizonyos gondolkodásmód és cselekvésmód összehangoltságáról. E vonatkozásban igen jelentősek azok a jelenségek és törekvések, melyek a keresztény felnőttnevelés számára kihívást jelentenek. így például: Általában megjegyezhetjük, hogy XXIII. János pápasága óta az egyház szerényebb és megértőbb lett kifelé és befelé egyaránt. Ez hitelre méltóságát jelentősen növelte. — Szegényebbé is vált, evilági hatalma nincsen (ha az erkölcsi tényező jelentőségét most nem említjük), de ugyanakkor erősödött belső-külső szabadsága. Ennek lett a következménye, hogy világszerte egyre többször emeli fel szavát a szegények, az elnyomottak, a nehézségekkel küszködök érdekében. A „nagy szervezetére” büszke egyház, a „diadalmas világnézet” kora úgy tűnik, a múlté. Mintegy fél évszázada újra „Krisztus testéről" (misztikus testéről), majd Isten népéről szólnak, hallanak egyházunkban. Kétségtelen az is, hogy napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap annak tudatosítása, hogy a Szentlélek erejében és szeretetében összegyűjtött testvéri közösség vagyunk. Mi következik a megváltott egyházképből, egyházszemléletből? A lehetséges és tényleges következményekből most csak néhányra utalnék. Az intézmény másodrangúvá válik, A pneumatologikus szemlélet, azaz a Szentlélek által egybegyűjtött testvéri közösség szemlélete nem szünteti meg, de megváltoztatja a közösség vezetői és tagjai közötti kapcsolatot. Mindkét sajátos szolgálat képviselői a Szentlélek erejéből táplálkoznak. A vezetők a testvérek hitének nem urai, hanem örömüknek szolgái (2Kor 1,23). Óvakodnak attól, hogy a lelket kioltsák (1Tesz 5,19). Az egyházi vezetés különös módon érez felelősséget azért, hogy élő kapcsolat legyen az egyház különféle csoportjai és tagjai között. Ezt a Lélekban való kommunikációt sem megakadályozni, sem elfojtani nem szabad. Semmi újról nincs itt tehát szó, csupán az ősi, Krisztus idejéből, az apostoli korból reánk hagyományozott gyakorlat elmélyítéséről. Ha tetszik, hát a szónak klasszikus fun- damentál-teológiai értelmében vett tradíció megőrzéséről és továbbadásáról. Nem ok nélkül nevezte a II. Vatikáni zsinat az egyházat a Szentlélek szakramentumának. Mégis, az egyházban számos törekvést, jelenséget vehetünk észre, amikor a vezetés — a helyi vagy a magasabb — enged a kísértésnek, hogy a jól funkcionáló intézmény érdekében háttérbe szorítsa a Lélek indításait. E kísértés nem egyfajta hatalmi vágyból születik, hanem bizonyos aggódásból: nehogy — a Lélek indítására hivatkozva — szektás, rendbontó elemek kerüljenek szóhoz. S bár ez a veszély a múltban és a jelenben is fennáll, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül Walter Kasper megjegyzését: „A különféle ,túl lelkes’ mozgalmakkal való viták során a Lelket egyre inkább az egyház intézményéhez kötötték, hogy úgy mondjam, egyházilag domesztikálták.” — „Még nem is olyan régen számos teológus komolyan képviselte a fölfogást, hogy a karizmák az egyháznak csakis a kezdeti időszakához tartoztak.’2 — Valójában éppen itt van a neuralgikus pont: vajon hajlandó-e hinni a Krisztus-hivők közössége, annak vezetői, hogy valóban a Lélek irányítja Krisztus egyházát? Vagy szomorú kishitűségben inkább úgy véljük, hogy minden csakis akkor megy majd jól, ha egészen a totális intézmény szintjéig, berendezettségéig azt megszervezik? Franz-Xaver Kaufmann, az ismert katolikus szociológus napjaink egyházában különös veszélyként látja a kereszténység fokozódó „egyháziasítását”. Azaz: azt a törekvést, hogy a keresztény hitnek minden megnyilatkozását hivatalosan és hivatalból írják elő, irányítsák. Kaufmann mint szociológus világosan látja az intézmény jelentőségét, sőt szükségességét. De hangoztatja: azt nem szabad túlértékelni, még kevésbé abszolutizálni. A totális intézményesítés, egységesítés, centralizmus elve és gyakorlata mindenfajta emberi közösségben fatálissá válhat.3 123
