Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: A keresztény felnőttnevelés néhány problémája és feladata
Természetesen az intézmény segitőleg, támogatólag is hat. És a keresztény felnőttképzés számára ez számos gyümölcsöt is teremhet. De egyre sohasem lesz képes: a hitet éleszteni és ébrentartani. Hitet éleszteni és erősíteni nem a szervezet vagy a szervezés, hanem csakis — Isten kegyelmének nyomán — a személyes kapcsolat képes. Az ,,alkotó Lélek" iránti bizalom, a benne való mélységes hit számos vonatkozásban segíti, erősíti az intézményt. Több kreativitás, több találékonyság, vállalkozó kedv — a felnőtt-keresztényképzés során (és számos egyéb területen) érezteti áldásos hatását. Nem utolsó sorban említendő itt az a kommunió-megtapasztalás, mely a kisebb közösségekben válik egyre élményszerűbbé. És ahol ez a közösségi élmény, ez a Krisztusban való összetartozás-tudat mélyül, ott egyre erősebbé válik a nagy egyházhoz és annak Krisztustól kijelölt vezetőjéhez való ragaszkodás is. Nem is lehet ez másképp, hiszen — Pállal szólva — a szem nem mondhatja a kéznek: reád nincs szükségem, és a fej sem mondhatja a lábnak: nem tartok rád igényt (vö, 1Kor 12,15—16). Mindegyik tagnak megvan a maga saját kegyelmi ajándéka Istentől: az egyiknek ilyen, a másiknak olyan (vö. 1Kor 7,7). Ide kapcsolódik a mai paphiány kérdése is. Vajon a Gondviselés nem arra akar-e ma figyelmeztetni, hogy az ún. egyszerű hívőknek is vannak, lehetnek sajátos kegyelmi ajándékai. A klerikális „ellátó” lelkipásztorkodás — úgy tűnik — leáldozóban van.4 Meg egyébként is, Jézus ún. hármas hivatalára vagy hatalmára gondolva, nem kellene-e megváltoztatni a papoknak, teológusoknak, tanítóknak eddigi magatartásformájukat? Igenis Jézus próféta volt, aki Isten országának jóhírét hirdette. Isten üzenetét hozta el számunkra, — mégis e küldetését barátként teljesítette. Azután Jézus pap volt, az Újszövetség egyetlen főpapja. Áldozatáról mégis így szól: nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Jézus királyunk is, mégis lehajol, hogy az „alattvalók" lábát megmossa. És így szól: nem szolgáknak, hanem barátaimnak nevezlek benneteket (vö. Jn 13,13; 15,15). Úgy vélem, hogy eredménytelen lesz a gyermekekhez, de főleg a felnőttekhez való közelítésünk, ha ezt a fentebb csak igen vázlatosan bemutatott krisztusi szemléletet és gyakorlatot nem tesszük magunkévá. Nekünk, magunknak valóban nincs semmink. A fölszabadító, a szívszárnyalást biztosító erő egyedül Jézusban, az ő szavában, tetteiben, személyében van. Krisztust kell keresztény testvéreink felé mindannyiunknak — papoknak, világiaknak egyaránt — közvetítenünk. DIAGNÓZIS. — Utólag mindenki mindent jobban tud: mit lehetett, mit kellett volna tenni. A jelen feladatait felmérni, elvállalni, elvégezni — nehéz. Mégis, néhány olyan tényezőt említenék, melyek a ma problémáit, helyzetünket különösen jellemzik. Isten eltűnik lassan a láthatárról. — Ez nemcsak az egyre több ateistára, ill. agnosztikusra vonatkozik, de a már megkeresztelt és alsó szinten némi hitoktatást is nyert, megbérmált keresztényre is. Hosszú évek óta tudjuk, hogy egyházi életünk szekularizált, materialista környezetben zajlik. Mind a társadalmi, mind a magánélet egyre inkább eltávolodik a vallástól, még a rutingyakorlatoktól is. Erre a megkereszteltek, bérmáltak, egyházilag megesküdtek számának rohamos csökkenése a közvetlen bizonyíték. S ha arra gondolunk, ami az élet ilyen határhelyzetei között van, akkor a kép egyre elszomorítóbb, sőt már-már ijesztő. A vallásgyakorlás a nullpont felé tart. Ami a materialista környezetet illeti: az elméleti materialista világnézetet aktívan propagálják, a gyakorlati pedig az emberek nagy számának életformája lett. Pontos statisztikai adataim nincsenek, ezt azonban nem is szükséges számadatokkal bizonyítani. Nem, mivel mindannyiunk számára megtapasztalható tényhelyzetről van szó. Az egyház számára, azaz a mi számunkra a helyzet — legalább is problematikus. A diagnózis feltétlenül a betegség meglétéről állítható ki. Azok a fiatalokból felnőtté váló emberek, akik előtt lassan már semmiféle érték nem „szent" (a szónak legáltalánosabb értelmében sem), egyre nagyobb problémát jelentenek a társadalom és az egyházi közösség számára. S mivel jelenleg saját problémáinkról szólunk, meg kell állapítanunk: egyházunk igen veszélyes helyzetbe jutott. Ennek következtében evangelizációnkat, katekézisünket és lelkipásztori munkánkat, ezzel együtt általában keresztény felnőttnevelésünket itt-ott erősen is revideálnunk kellene. Ha nem koncentráljuk erőinket a mindenhová elsodródott fiatalok, felnövekvő fiatal férfiak és nők lelkiszellemi gondozására, akkor az egyre kevesebb hittanos az évek múlásával „sodródni fog az árral." Azt is észre kell vennünk, hogy az egyes embernek, a fiatal férfinek és nőnek, de az idősebbnek is ellenálló képessége egyre inkább fogyatkozóban van és lesz. Bizonyára vannak egyházunkban hősiesen kitartó fiatalok, — de hányán? És meddig bírják elviselni az agnosztikus, közönybe süllyedt vagy épp az aktív ateista környezet „nyomását'? Még a kisebb egységek is — családok, csoportok — küszködnek, hogy ne váljanak a köVnyező tengerben magányos szigetté. Ki ne ismerne olyan házaspárt, ahol a hivő, vallásos fél 124
