Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: A keresztény felnőttnevelés néhány problémája és feladata
sógok pedig, amelyek az embernek az Istennel való kapcsolatát mélyítik, érintik, erősítik — az ún. eszkőzigazsógok. így pl. ilyen a szentségekről, az egyháznak és annak szolgálatairól, hivatalairól stb. szóló tanítás. A fiatalok hitoktatásában és a keresztény felnőttképzésben az egyházról hangsúlyozottan kell szólnunk. Isten nem csak az egyes embert üdvözíti, hanem azt, aki a közösségben él; nem csak mint individuumot, hanem mint a laásznak, a népnek tagját is. És a mi vonatkozásunkban ez a nép szoros értelemben épp az egyházat jelenti, tehát a püspököket, papokat és a világiakat együtt. Az egyház, főképp a konkrét egyházi közösség az üdvösség felé vezető úton nemcsak segítség, de egyben nehézségek forrása is lehet. Sajátos „divattá" vált, hogy az utóbbi időben a nehézségekkel többet foglalkoztak, mint azzal, hogy az egyház egyre több ember számára válik a reménység jelévé és forrásává. Fiatalok és idősebbek számára egyaránt, akik ezernyi nehéz evilági tapasztalatból megtudhatták: nincs, nem is lehet másban szabadulásunk, üdvösségünk, csakis Jézus Krisztusban. És ennek a Jézus Krisztusnak megváltó kegyelmét — még a távolállók számára is — az egyház közvetíti. Mindez természetesen nem adhat okot és jogcímet semmiféle nyugodt önelégültségre. A felnőtt keresztény képzésben az „egyház-téma" nem csak az adottat, a meglévőt kell hogy megvilágítsa. Feladatként kell hogy tűzze önmaga elé azt is, hogy intenzív dialógusba kerüljön napjaink felnőtt keresztényeivel, napjaink emberével. Az egyház hivatott vezetői és tanítói legyenek maguk is „Hörer des Wortes” (K. Rahner). És ne csak szoros értelemben Isten szavára figyeljenek, hanem ügyeljenek azokra is, akik mélységes hitből fakadóan és őszinte egyházszeretetből szót kérnek ebben a dialógusban: a felnőtt keresztényekre. Ebből következik, hogy nem csak a felnőttképzés címzettjeinek kell érettebb, tudatosabb keresztényekké válniuk, hanem az egyház minden tagjának, így a papi, tanítói karizmával rendelkezőknek is. Fentebb ugyan helytelenítettem az egyoldalú és kellő felelősséggel át nem hatott kritikát mégsem hallgathatom el, hogy az egyház sokak számára problematikussá vált. Ez ma tény, de ugyanakkor mégsem föltétlenül negatív tény. Vannak pozitív vonatkozásai is. Ha semmi egyéb, legalább az, hogy az egyház még igen sokak számára „téma", hogy nem csupán közömbösen tekintenek rá. A teljes közönyösség százszorta károsabb, mint az olykor kemény, de jószándékú és mindenekelőtt Krisztus felé tekintő, az ő akaratát kereső, megvalósítani igyekvő kritika. A távolállók kritikája — Ez érthető módon nem az egyház belső életére, hanem annak inkább kifelé való működésére, hatásaira ügyel. Ha a kívülállók az egyháztól egyáltalán valamit is elvárnak, az röviden, egy szóval a diakóniával jelölhető meg. Azaz: az egyháznak szolgálnia kell az embereket. Helyes útra kell téríteni, azon meg kell tartani a fiatalokat, segítenie kell a házassági tanácsadásban, vagy ha tetszik, hát az öngyilkosok életkedvének visszaadásánál. Jézus szavára gondolva, ti., hogy nem az ember van a szombatért (Mk 2,27), ma is áll, hogy nem az emberek léteznek az egyházért, hanem fordítva. Nagyon fontos ezt hangoztatni, mert az egyház régi és mai kísértése egyaránt, hogy öncélként állítsa önmagát a kortársai elé. Nem válhat ezért annak a tekintélyi vallásosságnak propagálójává, mely előbb-utóbb az adok-veszek szolgáltatóüzem képében jelentkezik. Sokkal inkább kell képviselnie az ún. humanitárius vallásosságot, mely Isten nevében és tervében az ember alapvető igényeit és vágyait tartja szem előtt. A humanitárius vallásosság képviselőjeként és szorgalmazójaként az egyház segítséget nyújt „kifelé" is az egyeseknek és az emberi közösségeknek, hogy túl nézzenek, túl lépjenek önmagukon, hogy transzcendálják önnön magukat. Már a 70-es évek elején — hazánkban talán kevésbé, de itt is — szociológusok rámutattak, hogy a fiatal felnőttek a hagyományos érvelési módszert nem tudják befogadni. Különösen nem ott és akkor, ha személyi krízisekkel kerülnek szembe. Akik ilyeneket élnek át, azok — bár a „tanítást’ ismerhetik — alig tudnak valamit kezdeni azzal, amit az egyház „életsegítségként” az alap- vagy felsőbb fokú hittani ismeretekkel fölajánl.1 Ha ez így van — és ki tudná bizonyítani ennek ellenkezőjét, ha saját környezetében körülnéz —, akkor már nem nyugtathat meg az a meggyőződés: az egyház úgyis fennmarad a világ végéig. Ha ugyanis az egyház nem képes a „kívül álló" és a „belül" élő fiatal nemzedék legalapvetőbb jogos kérdéseire, mindenekelőtt az öntranszcendálás, önkibontakoztatás igényére és a mindent átfogó Titokkal való kapcsolatteremtésre hiteles útmutatást adni, akkor az ősi emberi igény a vallásos élet vadhajtásaiban fog magának érvényt szerezni. Jól fejezik ki ezt napjainkban a különféle egyházon kívüli, vagy attól egyre távolodó szektás jelenségek. Az elkötelezett keresztények kritikája. — Az elkötelezettek általában azon vitáznak, 122
