Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: Az egyetemes és szolgálati papság szembesítése
az irányítás, felügyelet, fegyelem, továbbá a praxisba való besegítésük is tisztázandó és megoldandó feladat. Ezekről nyilatkozott Lékai bíboros-prímás 1982 őszén a vatikáni rádióban, és a kérdés egyházpolitikai vonatkozásai Állam és Egyház közti tárgyalásokat is igényelnek. Az ügy jelentősége viszont minden kétség fölött áll, itt ui. a közvetlen jövőnkről van szó, hiszen az öreg papság már alig képes vonzó és hatékony katekézisre. Egyébként Guardini közel fél százada merte kimondani, hogy „az evangélium továbbadása sokkal nagyobb dolog, semhogy kizárólag a papoknak lehetne átengedni." Ez akkor még elvi-teológiai megállapítás volt, ma a konkrét történelmi szorongatás is sürget „az idők jeleként”. A zsinat próbált megtanítani minket arra, hogy az idők jeleiben Isten üzenetét lássuk.. Tudjuk komolyan venni a mostani sürgetést? Kétségtelennek látszik, hogy a papi hivatások elapadása nem csupán sok forrásból fakadó szociológiai jelenség, hanem üzenet arról, hogy Isten az ö egész népét jobban be akarja vonni az evangelizáció és világ-konszekráció munkájába (vö. AL 1). E felismerésnek jegyében feltételezte és elismerte a zsinat külön nyilatkozat nélkül a világiak nagykorúságát (vö. EC 2). A nagykorúság elismerésének egyházközségi szinten számos külső jele, gesztusa lehet. Itt csak kettőt emelnénk ki. Az egyik a ministránsok, felnőtt férfiak, nők, lányok felolvasói és énekesi szolgálatának megbecsülése és szorgalmazása. A zsinatig sajnos hivatalos egyházi álláspont volt, hogy az oltárszolgálat rendes ellátói a klerikusok, és a világiak (ministráns fiúk is) csak helyettesítő megoldás. A liturgikus konstitúció mondotta ki először, hogy a világiaknak a keresztség és királyi papságuk alapján „kötelességük és joguk ’ a szentmiséken „tevékenyen közreműködni ', és hogy e közreműködés „valódi liturgikus szolgálat". Ugyanide kívánkozik a világi hívek áldoztatási módjának megválasztása is. örvendetes, hogy Püspöki Karunk már megkezdte az előkészítését a szándéknak, hogy a kézbe-áldoztatás fakultatív engedélyezését kérik a Szentszéktől. Az értő hívek biztosan meg fogják érezni e gesztusban nagykorúságuk elismerését és egyház-hűségük megbecsülését. És a reszkető öreg papi kezek is hálásak lehetnek majd a könnyítő megoldásért. Végül még egy mozzanattal szeretnénk nyomatékozni a világiak jelentőségét. A papi hivatások apadása — s ugyanezt tapasztalják külföldön is — sajnos nemcsak mennyiségi probléma, hanem elkerülhetetlenül valamelyes minőségi csökkenést is jelent, főképp intellektuális vonalon, örvendetes kivételek persze vannak, de mégsem áltathatjuk magunkat. Mind kevesebb azoknak a papoknak a száma — főképp a múlttal összehasonlítva —, akik a mai felfokozott igényű világban adequát szellemiséggel tudják képviselni a kereszténységet a világnézetek küzdőporondján .. . Persze joggal lehet ellenvetni, hogy ez ma nem annyira fontos. A papi szolgálatot ellátni, Isten népének igényét és jogát biztosítani a szentmiséhez, szentségekhez, ez a döntő. De azért az igehirdetés és katekézis területén való megfelelés, nívósán, korszerű tanúságtevőként, a bizonytalankodók és keresők-kérdezők előtt is, már fájdalmasan felvetheti esetenként a minőségi helytállás problémáját. Ha pedig hozzátesszük, hogy egész mai életünk a pluralista, közömbös, vagy ateista környezetben szüntelen életszerű és intellektuális szembesülés, sőt időnként kifejezett küzdelem és megméretés, ahol az okos és biztos szónak megvan az ereje és jelentősége, már jórészt a Szentlélekre kell hagyatkoznunk. Illetve emeberileg és szociológiailag itt nyílik egy újabb perspektíva végzős világi teológusaink számára. Ők azok, akik az egykori és eddigi, de fogyatkozó, magasan képzett és általánosan művelt papság helyébe léphetnek, s ráadásul ott is jelen tudnak lenni, ahol a pap nem (e 9.). Különben ez a jövő irányvétele is (a természetes egyháztörténeti fejlődés rendje szerint és nemcsak a szükség következtében): a papság jobbára a szakrális-kultikus feladatok minisztere lesz, és a világiak, ill. Isten egész népe valósítja az egyház hivatását, hogy „minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával1, „a feltámadott és élő Jézus tanújaként" (E 1,38). Végső mondanivalóként még egy felmerült aggodalomra szeretnénk fényt deríteni. Nincs-e köze Isten népe egyetemes papsága hangsúlyozásának a szolgálati papság értékcsökkenéséhez és a papi hivatások elapadásához? Nem esünk-e túlzásba elméleti szinten is még veszélyesebben a pasztorációban, kateketikai-pedagógiai magatartásban ennek az egyetemes papságnak eufórikus magasztalásával, s ugyanakkor a szolgálati papság szépsége számára már kifogytunk a szavakból és lelkesültségből? A felvetett aggodalom nem légből kapott. Gyakorló szerzetestanárok, hitoktatók és ifjúsággal foglalkozó papok tanúsítják a tényt: a mélyebb vallásosságra képes fiataloknál, akikben halk sejtelemként jelentkezik a papi hivatás vonzása, hányszor hárítódik el ez a „kísértés" azzal, hogy „világi apostolként az emberek között jobban szolgálhatom Krisztus ügyét.” Azelőtt az ilyen fiatalokból bizonyára pap, de legalábbis papnövendék lett volna. Persze ahol igazi lelki vezető van, ott a „karizmák megkülönböztetése" biztosan helyesen és időben megtörténik. De magát a problémát nem árt ilyen szempontból és ilyen feladatként jobban tudatosítani. A végső látomás mégse ezzel az aggodalommal záruljon, sőt a kétfajta papság kölcsönös, egzisztenciális sorsközösségét, kapcsolatát és egymásrautaltságát világítsa meg 120
