Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: Az egyetemes és szolgálati papság szembesítése

Mert az Isten népéhez való tartozás, Snátadásunk az Atyának egyedül Jézusban és Jézus által történhet. Krisztus viszont önmagát, tanító szavát és Szendéikének adományait szakra- mentális módon juttatja az emberiségnek. Ez az üdvrendi törvény érvényesült akkor is, midőn történeti ittléte alatt mint ősszentség, istenemberi orgánumával közvetlenül teremtette meg a Benne hivőben, Öt elfogadóban a megszentelődést, az Istenben való életet. Most ugyanezt ugyanígy az egyház mint egyetemes szentség által folytatja, konkrét aktualizálásban szentségi jelek kiszolgáltatásával, melyeknek meghatalmazott, „képesített" közvetítője a szakramentális papság.12

Az elvi-teológiai megalapozás után a tényleges helyzetet kell megvizsgálnunk az egyházban, közelebbről az egyetemes papság tényleges megvalósulását, főképp az aktív, apostoli küldetés funkcionálását, és persze ismét a szolgálati papsággal szembesítve.

Már az előbbiekből is kiderült, hogy a világiak helyzete jó évezreden át, egészen a zsinatig, meglehetősen bizonytalan és hátrányos volt. A már idézett Grácián meghatározásában nagyon jellemző, hogy — miután a papok és szerzetesek Istennek szentelt életét felmagasztalta, a laikusokra vonatkozó utolsó mondata így hangzik: „De azért ők is üdvözülhetnek, ha a bűnöket kerülik és a jót megteszik." E felfogásban érezhetőleg csak a papság lehetett a keresztény egzisztencia igazi megvalósítója. Mai megértésünk és felismerésünk szerint viszont nemcsak egyképpen meghívottak vagyunk az életszentségre, papi életáldozatra, Istennek szentelt életre, apostoli buzgóságra (E 39, 42, 11, 17; AL 2 stb.), de az egyház jelenlegi szorongatott helyzetében egyenesen a reménység letéteményesei lettek a világiak. Éspedig mind kollektive, ahogy egy-egy helyi egyházban, kisközösségben, esetleg már pap nélküli plébánián a vallási élet vitalitását fenntartják, mind pedig egyéni vállalkozásul apostolság- gal: kántorként, hitoktatóként, szociális gondozóként stb. Az AL befejező része szerint (33. p.): „Krisztus most a világi hívőket küldi mindazon városokba és falvakba, ahová ő maga készül, hogy legyenek munkatársak az egyház egyetlen apostoli küldetésében.’ A „Panorama Aujourd’hui" c. francia folyóirat (1982. nov.) a jelen drámai helyzetet így érzékeltette címlapján: aratásra érett búzatáblák mögött magányos templomtorony és egy nagy kérdés: Papok nélküli egyház felé megyünk? (Franciaország 38 ezer plébániájából 22 ezer pap nélküli, vagyis majdnem 60%.)

A mi magyar helyzetünkre nézve a többször publikált súlyos adatokat, következtetéseket a papság létszámának végzetes csökkenéséről nem akarjuk újra idézni.13 De a jövendő hordozóinak, a 6 magyar Szeminárium-létszám csökkenésének adatairól nincs jogunk hallgatni. öt évvel ezelőtt az országos (róm. kát. és gör. kát.) kispap-létszám majdnem 300 volt. Az 1982/83. iskolaévet 191 növendék kezdte a szemináriumokban és 53 katona-kispapunk volt. A II. félév elejére ez az összesített 244-es szám 236-ra csökkent, az 5 évvel ezelőttihez képest tehát közel 20%-os az apadás. És az eddig kialakult helyzet riasztásánál még aggasztóbb az emberi számítás szerint — légüres jövő, mert eddig utánpótlási bázisainkon, a katolikus gimnáziumokban (eddig a teológusok közel 60%-a ezekből jött!) az ún. kispap- jelölt támogatottak száma minimálisra apadt, amióta Püspöki Karunk egyébként teljesen indokolt iskolamentő akciója az általános egyházi támogatást megszervezte.

Súlyos tények kényszerítenek tehát bennünket a megoldás keresésére és cselekvésre. Az eddigi útmutatásokból háromra emlékeztetünk. „Testvéri szellemű keresztény közösségek a reménységeink' (Szennay); ilyenekből és a százszámra végzős világi teológusainkból „akarjuk végre komolyan a világiak közreműködését és ne csak beszéljünk róla' (Nyíri): „Kezdjük meg végre a világiak bevezetését a lelkipásztorkodásba, amíg bírja a papság, mert e téren már a 24. óra felelőssége terheli a jelen magyar klérust' (Tomka).14 Vagyis a magyar egyház számára elodázhatatlan, nélkülözhetetlen és egzisztenciális üggyé vált a világiak munkába állítása.

Elvben remélhetőleg a magyar klérus többsége egyetért e szükséghelyzet által provokált következtetéssel (sajnos és kár, hogy csak így kezdtük belátni a világiak „hasznosságát1 és jelentőségüket) (E 30.), de konkrété már komoly lélektani és objektív nehézségekbe ütközünk. Visszafogó erőként jelentkezik sajnos e kérdésben a papság egy részének elzárkózó magatartása. Az Akadémia levelezőtagozatos hallgatóinak csöndes fájdalma, hogy még nem is végeztek, máris érzik, milyen bizalmatlansággal nézi egyik-másik plébános a vállalkozásukat; némely helyen még liturgikus szövegolvasásra sem hajlandók elfogadni őket. Emberileg talán érthető az öreg, megfáradt papok tartózkodása, vagy elzárkózása a világiak elől — a szo- katlanság, újszerűség alapján, vagy korábbi keserű tapasztalatok miatt, pl. kántor-problémákban („a fejünkre nőnek"-aggodalommal). E szempontból is a papság mentalitásának átformálására sokat segítenek a továbbképzők, de talán még lehetne mélyíteni és szélesíteni e hatást azzal, hogy a rekollekciókra és koronákra főhatóságilag jelölnének ki ilyen témákat a világiak bevonásának szükségességéről és kérdéseiről.

Az objektiv nehézségek közt jelentkezik, hogy a világiaknak ilyen újszerű, intenzív és extenzív munkába állítása föltétlenül bizonyos egyházjogi, szervezeti rendezést kíván, de

119