Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: Az egyetemes és szolgálati papság szembesítése
sorsa (klérosz), hogy „Isten titkainak megbízottai" (1Kor 4,1), „Isten munkatársai" (2Kor 6,1), „a szolgálat részesei ' (ApCsel 1,17), „a nyáj gondviselői" legyenek (1Pt 5,2). Nyelvi érdekességként emlékeztessünk mégis arra, hogy a „pap" (hiereusz) megjelölése soha sincs alkalmazva az Újszövetségben az apostolokra, sem munkatársaikra és utódaikra, vagyis a mai szolgálati papság akkori képviselőire, hanem csupán a zsidó papokra, magára Jézus Krisztusra, és a hívek egészére, Isten népének együttesére.8 E nyelvi tartózkodásnak persze megvan a kortörténeti magyarázata. A zsidóságból kiváló kereszténység a maga szakrális tisztségviselőit radikálisan meg akarta különböztetni a zsidó kultikus (és egyben pogány) papságtól. De azért megérezhetjük e szóhasználatban a papiság értelmének őskeresztény, mély, egyetemességi tudatát is. Ne csodálkozzunk egyébként a szavak és elnevezések labilitásán! A zsinati tisztázásoknak is jelentős részét alkották még ma is e problémák. Pl. a laikus pejoratív értelmű szó helyett próbáltak keresni egy kevésbé megterhelt, jobb csengésű szót, szerepelt is a tervezetben a fideles, hivők elnevezés, végül mégis maradt a laikus. Eredeti értelme különben nagyon is megfelelő és teológiai mélységű: Isten népéhez tartozó tag, aki felszentelt állapotát felelősséggel vállalja. Az viszont hamar nyilvánvalóvá lett a zsinaton, hogy ma már a hívek általános papságának értelmét a hierarchikus, szolgálati papsággal való szembesítés nélkül nem lehet pontosítani. Különböző jelzők, megközelítések próbálták a két papság közös jellegét és mégis különbözőségét kifejezni. Többen elkerülhetetlennek érezték a cél érdekében az egyetemes papság bizonyos devalválását; az egyik előterjesztés pl. inchoativ (kezdőleges) papságnak nevezte, mások nem szoros, nem tulajdonképpeni, csak bizonyos értelemben vett papságnak stb. A zsinat többsége viszont épp e papságnak „tulajdonképpeni", igazi papi karakterét ismerte föl és ismerte el, ezért az analógia fogalmával próbálkoztak. Akkor pedig a hasonlóság megállapítása mellett jelentkezik a sajátosság, specifikum kérdése: mi az, ami már nem analóg a miniszteriális papságban? Az 1963-as, már átdolgozott szöveg az „univer- sale”-jelzőt választotta. De ezt is sokan támadták, mert üresnek, semmitmondónak, a szó szoros értelmében „általánosnak" érezték.9 Végül is a sacerdotium commune megnevezés került a konstitúcióba és okmányokba, melynek szó szerinti fordítása „közös papság", de a magyar szóhasználatra meggyőzőbbnek tűnik az egyetemes papság megjelölés. E hivatalosnak tekinthető terminus győzelme mögött az a felismerés állott, amely mind uralkodóbbá vált a tanácskozások folyamán, hogy Isten népének egysége és közössége alapvetőbb, mint minden strukturáltság és differenciáltság benne.10 Kétségtelen, hogy a zsinat itt drámai feszültségek gyújtópontjába került. A protestantizmus egyoldalú felfogása látszott kísérteni, és a tisztánlátás forgott veszélyben az eddig mondottakhoz képest. Ezt a francia püspökök nevében Lefévbre érsek szóvá is tette, szinte megjövendölve a bekövetkező papi kríziseket, identitás-zavarokat: „A megkereszteltek általános papságáról és a laikusok apostoli munkájáról oly sok szó esik manapság, hogy ez igen sok papot egészen megzavar.”11 A zsinat érezte, hogy a probléma elhárítását és a helyes megkülönböztetést elősegíti, ha a kétfajta papság teológiáját elmélyítik, és a „tulajdonképpeni ’ papságra terminológiailag is megfelelő kifejezést találnak. A felmerült elnevezések: szakramentális, hierarchikus, funkcionális, megjelenítő-reprezentatív stb. papság. Végül a miniszteriális, szolgálati megjelölés lett a legáltalánosabb és hivatalos. A zsinat mégsem igényli, hogy ezeket az elnevezéseket tökéletesnek és véglegesnek tekintsük. De igenis igényli, hogy a hívek egyetemes papságának is igazi, pozitív értelmet adjunk, s ugyanakkor ne legyen összekeverhető a szentségi papsággal. Ezért a zsinati szövegezés is dialektikus és nivelláló, amikor szembesít (10. p.): „A hivők egyetemes papsága és a szolgáló, azaz hierarchikus papság egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban, mert egyikük is, másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában.” A szakramentális papság tehát nemcsak a krisztusi egyetemes papság felfokozása, vagy intenzívebbé sűrítése, hanem a papi tisztség és munus, hatalom Krisztustól rendelt másik módja, fajtája, bár az előbbin, az alapon nyugszik, s a kettő egymáshoz van rendelve. Fokozatról lehet-e, kell-e beszélni? A mai teológusok szerint rossz a kérdésfeltevés és megközelítés, ha ezzel valami kisebbre és nagyobbra, alá- és fölérendeltségre, elsőbbségre gondolunk. Vagyis nem értékrendbeli fokozatról, rangsorról van szó, hanem másról, másságról, más síkról. Az egyetemes papság minden megkeresztelt papi önátadását és életáldozatát jelenti Krisztusban az Istennek, a szolgálati pedig Krisztus papi közvetítésének, megszentelő munkájának reprezentálója, megjelenítője, és eszközlője, orgánuma. És ezt nem Isten népének megbízásából teszi, hanem Krisztus meghívásából és a hierarchia által közvetített felhatalmazás alapján. Végül: az általános papság semmiképp sem jelenti azt, hogy mindenki önmagának a papja és nincs is szüksége a szakramentális tisztségviselők szolgálatára. Hiszen maga a beiktatódás Isten népébe, de mindenképp a továbbiak, a felavatás az aktív apostolságra, és Isten népe szakrális-eukarisztikus közösségében való részvétel és élet — már csak a szolgálati papság igénybevételével történhet. 118
