Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koncz Lajos: Az egyetemes és szolgálati papság szembesítése
egyház örökölte és a hívők valósítják a hármas krisztusi feladatot: a prófétait, főpapit és királyit. A három közül itt csak a papi munusról lesz szó, vagyis az egyház, Isten népe papi jellegéről és papi hivatásáról. Az egyetemes papság lényegét a zsinati okmányokból (főképp Lumen Gentium és Világiak apostolsága) ezekben foglalhatjuk össze: Minden keresztény a keresztség szentsége, pontosan a keresztségi karakter által iktatódik be és szentelődik fel az általános papságra, s ez további megerősítést és aktív küldetést nyer a bérmálásban. E papság megnyilvánulásai: az eukarisztikus áldozatot nemcsak a pap keze által mutatják be a hívek, hanem maguk is aktív bemutatói a szentmisének (E 10,11, L 48). Hirdetői, reprezentánsai és megvalósítói az emberiség egységének és annak az örömhírnek, hogy az Isten minden embert szeret és meghív az üdvösségre (E 9). Végül napról napra bemutatják lelki áldozataikat is önmagukért, egymásért és a világ konszekrálására; tanúi Isten nagy tetteinek és az eszkatológiai reménységnek (E 10,34). A szentségi karakternek különös jelentősége van a mai teológia szerint. E titokzatos „jegy ' képesíti a hivő embert az egyházban a kultikus, vagyis papi feladatokra. Éspedig a keresztségi karakter jobbára a papságnak passzív feladataira, a krisztusihoz hasonló, áldozatos önátadásra (vö. Zsid. 10,5—9), a bérmálási pedig az aktív apostoli munkára, a családban, környezetünkben, a világban (E 33, 35, 36; AL 15, 17, 20 stb.).2 De milyen hosszú volt az út e belátásig! Ha egy 100 éve megjelent katolikus lexikont felütünk, hiába keressük a laikus címszót, ill. csak egy utalást találunk mellette: lásd klérus, klerikus! Vagyis a laikus hivő csak a klerikussal szembesítve, annak negativitásában volt meghatározható elég sokáig. Pedig nem így indult az egyház. Az ősegyház hivő közösségét egyetemes küldetéstudat járta át. Isteni alapítójának óhaja szerint mindenki „tanúskodni ’ akart Krisztusról a világ előtt, ha kellett, a „martyrium” (= tanúskodás) életadó áldozatáig. Sajnos a konstantini fordulat után és különböző történeti tényezők hatására a „papok egyháza ' lettünk (de e korbeli tényezők nemcsak magyarázatai, hanem mentségei is az egyház „gyarlóbb' megtestesülési formáinak, hiszen az egyház élete szükségképp függvénye a történelemnek); s csak a századunk elején megindult különböző mozgalmak nyomán hangzott el végre XII. Piusz ajkáról az újjászületett ős-igazság: „A laikusok nemcsak az egyházhoz tartoznak, hanem ők az egyház'.3 A zsinat fölismert hivatásának, az egyház önértelmezésének kérdése, valamint az alapokmány születési vajúdásai mögött végig ott kísértett az évszázados megoldatlanság feszültségével a mi itteni problémánk, a világi hívők „rendezetlen" helyzete az egyházban. Mgr. Wright ezt ilyen drámaian fogalmazta a viták folyamán: „A reformáció óta, legalább négy évszázada várják a hívek, hogy teológiai helyük és hivatásuk az egyházban végre tisztázva legyen.’ 4 A belga De Smedt püspök „szenzációsnak’ emlegetett beszédében is ez volt az egyik legfeszítőbb mondanivaló, mikor többi közt a klerikalizmus veszélyére hívta fel a figyelmet. Az egyház életét nem szabad és nem lehet továbbra is a hierarchiára redukálni, s ezzel a klerikalizmus szerencsétlen szellemét tovább táplálni. A megoldást ebben is, és ezzel tulajdonképpen az egész új zsinati egyházkép megszületését a II. Vatikánum nagy géniuszának, Suenens bíborosnak köszönhetjük. Az 1963-as, II. ülésszak elején beterjesztette sorsdöntő javaslatát, hogy az egyház misztériumát feltáró I. fejezet után közvetlenül az egyház látható valóságaként „Isten népe” legyen bemutatva, mely az egész egyházat jelenti, hívőket és hierarchiát együttesen. E javaslat elfogadása tulajdonképpen forradalmi tett volt, és a döntő fordulat az eddigi, hierarchia-centrikus egyház-felfogással szemben.5 Az Isten népe-kép egyébként közismerten ősi és bibliai. Az egyház korai időszakától kezdve Isten új, választott, újszövetségi népének tudta és vallotta magát, liturgiában, a keleti— nyugati egyházatyáknál egyformán, bár a kép használata szent Ágoston után meglehetősen háttérbe szorult.6 Viszont egy jelentős értelmezés-különbségre érdemes fölfigyelni az Ó- és Újszövetség között. A nép, laosz szó a Hetvened görög fordításban sok helyütt már szembe van állítva a zsidó papsággal és levitákkal, és az egyszerű, tanulatlan népet jelenti (pl. Iz 24,2; Jer 34,19; Nah 10,35), mint ahogy a „laikus' is a profán görögben és ma is — a nem szakember, sőt tudatlan. De az Újszövetség soha nem használja ilyen értelemben és leszűkítve. Isten népe, az egyház, a szentek mindig a hívek teljes gyülekezetével azonos (1 Pt 2,5; 1Kor 3,16; Ef 2,19—22). így a hívek általános papságát kijelentő legfőbb szentírási helyen is, az 1 Pt 2,9-ben: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok ... Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok." Az utolsó mondat még világosabbá teszi, hogy a különbség a lényeg szempontjából nem az egyházon belül jelentkezik, hanem az Istennek szentelt hivő közösség és a világ, Isten népe és a „nem-nép’ között.7 Ezen alapvető azonosság ellenére megjelent már az ősegyházban, tehát kétségtelenül krisztusi rendelkezés alapján — bizonyos tagozódás az egyházon belül, amely egészében ugyan Isten népe, sőt királyi papság, de vannak köztük, akik a gyülekezetek felügyelői (episzkopoi), elöljárói, vezetői, tekintélyesei (presbyteroi). Ezeknek feladata, felelőssége, sőt 117
