Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: Tanuljunk meg ünnepelni
külön-lcülön osztogatjuk. Ez a szemlélet — egyéb indokokkal együtt — érvényesül a szentgyónás gyakorlatában is. Ám könnyű elképzelnünk, hogy a közösség életét milyen intenzíven megmozgató esemény lehetett az ösegyhózban a nyilvános bűnbevallás. A nyilvánossá vált bűnök nyilvános megvallása nemcsak a bűnbánóban eredményezett belső tisztulást, hanem a résztvevő közösségben is fölébresztette a bűnbánat érzéseit. Ha nem is térhetünk vissza ehhez, csak üdvözölnünk kell azt a gyakorlatot, amely a bűnbánati napok megrendezésével tudatosítja híveinkben a bűn, minden bűn közösséget fertőző következményeit. Nagy szükség van erre az „ártatlanság őrületében ’ élő világunkban. Idősebb híveink legtöbbje jól emlékezik az első áldozás, a bérmálás, az esküvő napjára. Napjainkban azonban megdöbbentő lelkipásztori tapasztalat, hogy az esküvőre jelentkező fiatalok erre a kérdésre: volt-e elsőáldozó? — nem tudómmal válaszolnak. Ilyen esetben nem alaptalan annak feltételezése, hogy keresztény életünknek ez a jelentős ünnepe nem kapta meg azt a hangsúlyt, amely által gyökeret verhetett az illető emlékezetében. Mindez annak következménye, hogy egyes esetekben kellő előkészület, ünnepi élmény nélkül történt az eukarisztiába való beavatás. Egyebek közt ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a bensőséges ünnep „nyilvános hittagadássá" váljék. Közismert lélektani igazság, hogy a valóságból az élmények által szívhatunk fel a legtöbbet. Azt is tudjuk, hogy az élmény összetevői között komoly szerepe van az érzelmeinknek. Érdemes elgondolkozni azon, hogy a legtöbb úgynevezett „nagy megtérés" valami érzelmi hatásra történik. Mindez érthető, ha meggondoljuk, hogy végeredményben minden tudás szimpatikus eredetű, a szeretet által megerősített értelem terméke. Természetesen helytelen lenne ünnepeinket egyoldalúan az érzelmek keretébe foglalnunk, de méltán hasonlíthatjuk ahhoz az olajhoz, amely a virágok szirmai között fészkel. Igehirdetésünkben is kerülendő az úgynevezett „ríkató” beszéd, az érzelmek nem éppen becsületes kijátszása. Anekdotának is beillik a történet, amit egy idős paptársamtól hallottam. Meglátogatta osztálytársát, aki vidéki plébános, kiváló lelkipásztor. Hazafelé menet a vasútállomáson találkozik egy idős magyarral, aki megkérdi: a plébános urunkat tetszett meglátogatni? Igen. — Nagyon jó ember. Tetszik tudni, ha fölmegy a szószékre és beszélni kezd, hamarosan sírnak az öregebb asszonyok. Aztán sírnak a fiatalabbak, majd végül mi, férfiak. A beszéd végén már sír a plébános úr is. A befejezés pedig mindig az, hogy fizetünk. — Mosolyra derítő, igaz történet, de azért nem helyeselhetjük. A II. Vatikáni zsinat, jóllehet meghatározta a liturgia kereteit, több lehetőséget adott az egyéni kezdeményezésre, ünnepeink megrendezésére. Mivel pedig nem rendelkezik mindenki teremtő képzelettel, igen kívánatos lenne ilyen vonatkozásban is segítséget nyújtani olyan közös munkával, ahol minden értéket felismerünk és felkarolunk. A hétköznapok utcáiban az ünnepnapok fényei világítanak. Lábunk elé hulló fényük bátrabbá teszi lépteinket és arcunkra festi a létezés örömét. A keresztény ünneplés ezt egészíti ki a megváltás örömével. Közénk hívja azt a Jézust, aki minden nemzedéknek átadja az Atya meghívását az örök életre. Az öröm fénykoszorújával akarja övezni mindazok életét, akik a létezés minden vajúdása, szenvedése ellenére is hisznek az életet indító és hazaváró sze- retetben. György Attila TANULJUNK MEG ÜNNEPELNI Saint-Exupéry Kis Hercegiének rókája egy alkalommal ezt mondta a kis hercegnek: „Mindig mondd meg előre, mikor jössz és én díszbe öltöztetem a szívemet. Tudod, szükség van bizonyos szertartásokra is. — Mi az, hogy szertartás? — kérdezte a kis herceg. — Az is olyas valami, amit alaposan elfelejtettek — mondta a róka. Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól.” Sajnos általános jelenség világszerte az ünnepek válsága. Érvényes e megállapítás a világi és a vallási ünnepekre egyaránt, üresedési folyamat ez, ahogy különböző fórumokon fogalmazzák. — A vallási ünnepeknek kettős céljuk van: egyrészt megmutatni az embereknek az értékvilágot: magát az Istent, hogy ezt szemlélve tisztuljanak, nemesedjenek, kiengesztelód- jenek és önmagukra találjanak. — Másrészt a vallási ünnepek és szertartások hivatottak átadni a résztvevőknek Isten szeretetének ayümölcseit: felemelő, megszentelő, vigasztaló és erőtadó ajándékait. A keresztény vallási ünnepeket két részre oszthatjuk: 1. A liturgia ünnepeire: a szentmise és a szentségek megünneplése. — 2. Az úgynevezett praeterliturgikus ünnepekre: szentelmények, ünnepélyek, misztériumdrámák stb. A LITURGIA KIALAKULÁSA. — Az Anyaszentegyház liturgiája akkor keletkezett, amikor Jézus itt a földön bemutatta helyettünk, a mi nevünkben az egyetlen, igazi méltó istentiszteletet. Ez az ő isten-emberi élete és életáldozata volt. Ezt az életet tovább kívánta folytatni 111
