Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Ünnep keresztény módra
tétele a termelés eredményességének. A keresztény ünnep is elképzelhetetlen a Krisztust megjelenítő testvéri kapcsolat nélkül. Itt nem a teljesítményt célzó funkció a fontos, hanem az élő közösség létrehozása. A keresztény ünneplésnek tehát elengedhetetlen feltétele az ünnepi öröm, a beneficium creationis megosztása, egymás hitének izmosító kölcsönhatása. Az élő közösség megteremtése kezdet óta komoly törekvése volt egyházunknak, amit nem felfedezni, csak az adott lehetőségek keretein belül föleleveníteni kell. Az ősegyház élete meglehetősen decentralizált állapotról tanúskodik és egészséges pluralizmus uralkodott benne. Ez az eleven közösségi szellem védte meg veszélyeztetett hitünket és gyakorolt vonzást a kívülállókra. A napjainkban diaszpórikus állapotban élő keresztények számára a közös ünneplésnek különös megtartó ereje van. Köztudomású, hogy minden ünnepi aktust el lehet szűkíteni a lélektelen kivitelezéssel; kellő lelkesedés nélkül nem lehet biztosítanunk az ünnepek fénykoszorúját. Lehet, hogy valakinek nincs különösebb érzéke a liturgiához, az ünnepek rendezéséhez, de lelkesedéssel sok minden pótolható. Régi mondás, hogy a naponta ismételt események meghervadnak, üres formasággá sekélyesednek. A II. Vatikáni zsinaton — Istennek hála — számos rubrika elvérzett és így több lehetőség nyílik a megszokottságot ellensúlyozó újításra. Közismert igazság, hogy az esztétikai élvezet fontos eleme az úgynevezett egerzisz, a ráismerés élménye, ami mindig élvezetessé teszi egy művészi alkotás szemléletét. Nemcsak a megszokott lehet fárasztó, figyelmet lankasztó, hanem a mindig új erőltetése is. Nem kétséges, hogy a keresztény ünnep központi eseménye a szentmise bemutatása. Méltán jegyzi meg egy protestáns egzegéta: „Ha vasárnap nem ünnepeljük az eukarisztiát, akkor semmi jogunk ezt a napot az Úr napjának neveznünk. Ebben az esetben éppen az hiányzik, ami ezt a napot az Ür napjává teszi: az Ür lakomája" (W. Rordorf, Der Sonntag, 300). Ebben minden kereszténynek egyet kell értenie, hacsak nem szakad el az egyház hagyományától. Nem véletlen tehát, hogy minden keresztény ünnep, akár a templom falain kívül is, de igyekszik ezt a viszonyt az eukarisztiával fenntartani. Egyesek a vasárnap igazi tartalmának elsikkadását féltik, az úgynevezett célvasárnapok mind gyakrabbi bevezetésétől (Zwecksonntage). Ez a törekvés abból a megfontolásból fakad, hogy a vasárnapok között bizonyos hierarchikus rendet teremtsünk, hogy azokat új, sajátos színnel gazdagítsuk. Ilyenek például: A Szentcsalád, a missziók, a papi hivatások, a mozgássérültek, Krisztus király stb. vasárnapja. Ezek a törekvések azt célozzák, hogy az új köntösbe öltöztetett vasárnapokat szorosabb kapcsolatba hozzuk a mindennapi élettel, az egzisztenciális problémákkal. Vannak, akik ettől a gyakorlattól a vasárnap igazi jellegét féltik. Szerintük sokkal helyesebb lenne, ha ebben is bizonyos decentralizáció érvényesülne. Ennek értelmében az egyházközségben jelentkező igények nyújthatnának lehetőséget az ünnepek színesítésére. Példaként említhetnénk egy újmisét, papi jubileumot, ezüst- vagy aranymisét, amely nagyszerű alkalom lehet a papi hivatás ébresztésére. Sajnálatosnak kell mondanunk azt, amikor valaki kijelenti: nem szeretem az ünneplést, elvonulok valahová és ott Jézussal kettesben ünneplem ezüstmisémet. Nyilvánvaló, hogy itt minden valódi vagy álszerény indokolás ellenére téves magatartással állunk szemben. Abból a tényből, hogy a papi szolgálat mások javára adott kegyelem, nyilvánvalóan következik, hogy a pap nem ünnepelhet egyedül, a hívek kizárásával. Semmi akadálya sincs annak, hogy személye háttérbe szorításával ezt az ünnepet az isteni kegyelem ünnepévé változtassuk. Azt is tudni kell, hogy a hálára nemcsak a lelkipásztornak van szüksége, hanem a híveknek is. A hála megnyilatkozása az ő lelkűket is ékesíti. Erre pedig nevelni kell az embereket. Egy paptársakkal bemutatott koncelebrációs szentmise maradandó élménye marad a híveknek és hivatásébresztő hatása is lehet. Liturgiánkban már régóta szerepel karácsony szomszédságában a Szentcsalád ünnepe. Nyilvánvaló, hogy az igehirdető nem hagyja figyelmen kívül ezt az alkalmat, hogy a válságban lévő családi életről prédikáljon. Ám ezt az ünnepet sokkal gazdagabbá tehetjük, ha meghívjuk a misére azokat a házaspárokat, akik abban az esztendőben ünnepelték házasságuk ötödik, tizedik stb. évfordulóját. Olyan gyakorlat ez számos egyházközségben, amelynek kedvéért a városba költözött családok is visszatérnek falujukba. Általános tapasztalat, hogy az élet, a születés, a házasságkötés, a halál ünnepségei elszürkülnek, midőn kiszakad valaki abból a közösségből, ahol különféle népszokások gazdagítóan csatlakoztak az egyházi szertartásokhoz. Nem egészen alaptalan, ha egyesek túlságos racionalizmussal vádolják a latin liturgiát és elszegényesedéséről panaszkodnak. A nagy liturgikus, Romano Guardini jegyezte meg élete végén, hogy liturgiánk történelmi képződmény, akár teljesen újat is alkothatnánk helyette. Természetesen a különféle kultúrák figyelembevételével. Az egyház nagyra becsüli az ember személyi méltóságát és ez vezérli abban a törekvésében, hogy mindenkivel egyénileg foglalkozzék. Nem állíthatjuk, hogy például a Balázs-áldás szentelménye kisebb kegyelmet közölne felvevőjével, ha a pap egyetlen áldással részesítené benne a jelenlévő hivek összességét. Ám az egyén megbecsülése nyilatkozik meg, midőn 110
