Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: A vasárnap ünneplésének mai problémái
hanem az új hét derűs reményének kellene visszatükröződnie. Az Úr napja nem egy „megkeresztelt szombat’, rituális előírásokkal, szabályokkal, hanem az egyház örömének egyik kifejezési módja, telve keresztény értékekkel. A vallásos zsidóság ma is, mint régen megvallja: „Nem értem, hogyan lehet szombat nélkül élni. Számomra ez a nap az, amikor újra rátalálok magamra, a nap, mely értelmet ad a többinek... Az idő viharos tengerén vannak nyugalmi szigetek, ahová az ember mint egy kikötőbe behajózik, hogy méltóságára rátaláljon. Ez a sziget a hetedik nap, a szombat, a dolgoktól való elszakadás napja, a gépektől és a teendőktől; a nap, amikor lelkűnknek szentelhetjük magunkat" (A. J. Heschel: The Meaning for Modern Man, New York, 1951. 29.). Ha már az Ószövetség szombatja ekkora érték, mennyivel nagyobb az Úr napjának igazi öröme, amelyet Jézus is megad, amikor tanítványai éhségét kalászokkal engedi csillapítani, vagy amikor a béna kezű és vízkóros embert felszabadítja betegsége kínjaiból. Ez az öröm több mint a törvény megtartása. S ez vonatkozik minden időre: az ünnep vallási előírásainak teljesítésén túl ma is erre az örömre kell eljutnunk. Jézus úgy éli meg, állítja elénk ezt az örömöt, hogy többre tartja az ember életét, mint a törvény formális megtartását. A vasárnapnak ez az öröme kell, hogy megnyilvánuljon az imádságban, az Orral való együttlétben, a pihenésben, a testvéri közösségben. Az ilyenfajta ünneplés soha nem válik szórakozásba való meneküléssé, vagy olyan „semmiséggé", amelyről egykönnyen lemondunk. Az Úr napjának igaz öröme mellett eltörpülnek a még ma is legfontosabbnak vélt lelkipásztori szempontok: adjunk a híveknek még több misehallgatási alkalmat..., el ne töröljünk egyet se az eddigi miserendből...; hátha majd többen jönnek... stb. Az öröm megtalálja kifejeződését akkor is, ha a vasárnapot másokért végzett munkában kell eltölteni. A vasárnap öröme csakis azoké, akik erre előkészülnek. Ebbe nem lehet „belecsöppenni” egy éppen folyó misén való jelenléttel. Ebben az örömben szerepe és helye van a család tervszerű együttlétének, közös programoknak, játéknak, pihenésnek és mindennek, amire hétköznap nincs lehetőség, meg idő. Igaz, szükséges az is, hogy újra megtanuljunk együtt élni, együtt pihenni, együtt örülni. Az Úr napjának öröme természetesen azért a legnagyobb örömünk, mert Krisztus föltámadására emlékeztet. Arra, hogy létünk Krisztus föltámadásában osztozó élet, megváltó élet, azaz örömre rendelt élet. Azért is különbözik a vasárnap a többi naptól, mert ráirányítja a figyelmet a keresztény nép alapvető küldetésére: bátorít és szabaddá tesz az „új ég és új föld" felé. A vasárnap Isten igéjének meghirdetése A keresztény ünnep arra mutat rá, hogy amit kedvelünk, amit szeretünk, azt mind ajándékul kaptuk. Arra tanít, hogy észrevegyük: az emberi lét alapjában véve jó (B. Häring). A hétköznapok zaja, ránk nehezedő terhei olykor mintha arról győznének meg, hogy a lét kilátástalanul rossz, elhibázott, terhes. Isten igéjének vasárnaponként történő hirdetése a megváltott ember alapvető lét-egyensúlyának fenntartására is szolgál. Ha nem hallom meg és nem „fogyasztom” Isten üzeneték-jttkkor más hírek formálnak, nem egyszer rombolnak, sőt egyensúlyvesztést is okozhatnak. Isten igéjének mai, korszerű és hiteles hirdetése komoly lelkipásztori kérdést vet. fel. AüÜGei Verbum" konstitúció, VI. Pál „Evangelii Nuntiandi” és II. János Pál „Catechesi Tra- dendae” szövegei mind olyan igehirdetésre ösztönöznek, amelyben az „Úr szava megfutja pályáját és beteljesíti dicsőségét" (2Tesz 3,1), azaz a kinyilatkoztatás teljességére épül, s mint az egyházra bízott kincs, elér a szívekhez. Isten igéjének vasárnapi meghirdetését lelkipásztori tervnek kell előkészítenie (pl. egy adott évciklus evangéliumai, vagy szent- lecke-programjának áttanulmányozása, vezérfonal készítése, amin lépésről lépésre lehet haladni; diákmisék egyéves prédikációs terve stb.). Az igehirdetés nem lehet csak alkalomszerű — persze mindig adódik aktualitás, ami beleilleszthető egy már kész tervbe. Az igehirdető felelőssége: készülnie kell a prédikációra, és a kinyilatkoztatott igazságot összefüggésbe kell hoznia a konkrét élettel. Az emmauszi történet minden igehirdetés mintája: „fölmelegítve a szíveket1' visszaállít (reintegrál) a keresztény közösségbe, ahol missziós küldetésünk van (vö. Lk 24,33—35). „Csak szólj egy szót..." — mondja a római százados Jézusnak, amikor szolgája betegen feküdt (vö. Mt 8,5—13). Ilyen intenzív módon várják a betegek, nyomorékok, öregek, ágyhoz kötöttek az isteni ige vasárnapi kenyerét. Vajon mit tesz a plébánia, a lelkipásztor, hogy a vasárnap számukra is, értük is ünnep legyen? Van-e, aki a hívek közül elmegy legalább a napi evangéliumot fölolvasni, ha már áldozni nem is tudnak minden héten? — Olykor egy-két szó is elég, hogy vigaszt, szenvedésük értelmét kapják meg abból az örömhírből, amit az egészségesek a templomban nem egyszer kevéssé értékelnek. 107
